Utolsó sorok

Lehet, hogy ez csak spanyolviasz, amit feltaláltam, de az ember úgy tud örülni a saját találatainak. Mint, mondjuk, A törvény című Thomas Mann kisregényt olvasva, amikor rájön, Mann hogyan találta ki Mózest. Mert, persze, adja magát a Michelangelo-szobor, de az talán túlságosan adja magát, épp ezért nem azt használja, hanem magát Michelangelót. Az ő homloka is jó dudoros, ami majd a szarvaknál jól fog jönni, de vannak egyéb jellegzetes arcvonások is. A kétfelé fésült szakáll, és, természetesen a betört orr, Pietro Torrigiano öklének nyoma. Thomas Mann ad még néhány jelet az olvasónak, elsősorban a "kőfaragó csuklókat", szóval nem állítom, hogy nagyon figyelmesen kell olvasni, hogy leessen a húszfilléres, biztosan van ennek a felfedezésnek szép, kidolgozott irodalma, de ez a műveletlenség előnye: az ember magáénak tudhatja, amit mindenki tud.

Nem tudom, magaménak tudhatom-e ezt, de mindig meglep Radnóti Hetedik eclogájának a vége. Meglep az eleje is, nem arról van szó, az a chagalli kép, ahogy a rongyos, kopasz foglyok repülnek horkolva, az éjben haza. De most a végére gondolok: nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Hiszen ezt már megírta, csak éppen nem tagadó, hanem állító formában: csak véled tudok én halni is, élni is. A Lydiához című Horatius vers fordítása. Annak is utolsó sora, és Sebő Ferencnek hála viszonylag ismert költemény, még ha talán nem is tudatosul mindenkiben, hogy ez is Radnóti, az ő fordítása. A  latin derű és boldogság, évődésből lett szép, könnyű, szerelmi vallomás negatívvá fordítása odavisz a drótok közé, miközben a forma ecloga meg hexameter. Csak a fény változik, napból hold lesz, ágyból barakk, kettőből egy. A költő ugyanaz. És ha a két sor súlya mégis annyira eltérő, az talán csak annyit mutat: nem mindegy, mi az ihletadó. Egy régi latin nyelvű sor, vagy a szögesdrót.