Lehetne szomorú történet is Enzo Dara élete. Kezdeti sikerek után folytatódnak a sikerek, de körülbelül ugyanazzal a szereppel. Amire még 1971-ben fölkérte Claudio Abbado, amit aztán egész életében énekelt, Bartolo a sevillai borbélyban. Egyáriás szerep, na jó, kicsit több, de az az egy ária az igazán jó benne. Az sem azért, mert az ember megmutathatja hangjának szépségét, lelkének emelkedettségét, hanem mert hadarni kell benne. Enzo Dara hadart, és talán azt gondolta, ez csak a kezdet. És tényleg vitt följebb az útja, de Dulcamaraként már mindig azt az érzést erősítette, hogy az megy buffónak, akinek nincs hangja. Vagy van hangja, hiszen volt saját színe, öble, de nem annyi, amennyi az ideális volna.
Lehetne szomorú történet, de Enzo Dara egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki az egész életét végigszomorkodta, hogy miért csak ez a néhány szerep jut neki. Nyilván, aki szereti az operát, az annak is örül, hogy olyan közel állhat az éneklő Pavarottihoz vagy Bartolihoz, amennyire csak nagyon kevesen. Bár nem hinném, hogy Enzo Darát ilyesmi mozgatta volna. De van egy üzenet, amit talán többen is meghallottak, vagy legalábbis a gyakorlatban követnek, és ami körülbelül így szól: ha az ember ismeri a képességeit, tudja, hol a helye, akkor egész normálisan végig tudja csinálni az életet Szeretetben, békében, köztiszteletben, fiatal tehetségként, beérkezett profiként, végül nagy idők tanújaként. Ha ez túl kompromisszumkész üzenet volna, akkor tudok egy másikat is. Az azt mondja, hogy az opera élet és halál kérdése, még szép, de közben azért elég jópofa dolog.
Enzo Dara 1938-2017
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.