Hogy is van a régi vicc? Két férfi beszélget. 

- Azért az öregségnek is megvannak a maga előnyei.

- Egyet mondjál.

Valahogy így, ennek mintájára: azért ennek a nagy nyelvi magánynak is megvannak a maga előnyei. Mondok is egyet. Például szerencsés esetben a világirodalom verseit kétszer is tudjuk élvezni. Annyira nem hasonlít a magyar változat semmiféle eredetire, hogy újra és újra végignézhetjük ugyanazt a verset, eredetiben és fordításban, hátha rájövünk, mi a titka, mitől állnak valahogy furcsább rendbe a szavak, mitől jelentenek mást, vagy inkább ugyanazt, de pontosabban, mint önmagukban. Aztán megállapítjuk, hogy nem tudjuk. Az egy példa legyen Burns, Ha mennél hideg szélben. Keményen szól az eredeti, O, wert thou in the cauld blast. A Weöres-fordításban nyomát sem érzi az ember ennek a hideg szélnek, szinte csak lehelet az egész, hogy jöhessen az ember a kockás takaróval. Az eredetiben viszont nincs ott a kocka a takarón, nincs ez a romantikus idill, még ölelés sincs. Weöres sokkal gyengédebb, mint Burns, amitől zavarba jön az ember, mert azt hitte, hogy épp ez a gyöngédség a vers titka, hogy semmi különöset nem mond a szerelmes, és mégis érezni, mekkora szerencse, ha ilyen ember szeret minket.

Így tovább, nem akarom túlmagyarázni, csak a végét, mert az számomra az igazán megdöbbentő. A fordítás pontos, amennyire csak lehet, the brightest jewel in my crown, ebből lesz az, hogy koronám legszebb ékköve. Csakhogy ezzel a sorral Burns végképp bekerül a magyar irodalomba, hiszen fölidézi a kötelező tananyagot, A walesi bárdokat. Felség, valóban, koronád legszebb gyémántja Velsz. Amit, ha lehet hinni a tudósoknak, Arany is idézett, Széchenyi Ein Blikk című pamfletjéből, bár nem olyan rendkívüli szókapcsolás, ha éppen a brit korona ékszereiről van szó. Akárhogy is: Isten hozott, felföldi, az Alföldön.