Ez Schroeder: 

A zongorázó kisfiú a Snoopyból, aki talán tragikus figura, talán szánalmas, én nem tudom eldönteni, nem nézegettem annyit a képregényből. A Schroeder halála Vidovszky László műve a hetvenes évek közepéről. Lényegében az történik benne, hogy egy zongorista skálázik, és néhány segéderő bizonyos rendszer szerint szivacskockákat helyez el a húrok között. A hang tompul, torzul, egy idő után pedig elvész, csak a zongora mechanikája zörög. Elég tág értelmezési lehetőség teremtődik így, lehet a művészet halála, lehet tényleg Schroederé, lehet a zene csönddé válása, lehet a diktatúra metaforája, lehet az életé. Lehet egy geg.

Szerencsés darab, még 2001-ben is botrányt tudott okozni Salzburgban, a közönség tiltakozott, és az akkor 75 éves Kurtág György fölment a pódiumra, és jól lehordta a nagyérdeműt.

Ezt a képet, ha jól tudom, 2010-ben készítettem egy mobiltelefonnal.  

A Schroeder halálát próbálják, Kocsis, Jeney, Sáry László és hátul a szerző, Vidovszky László. Akkor azt éreztem, hogy zenetörténeti pillanat, ki tudja, hányszor lesznek még együtt ezek az agg avantgarde-isták. Amit viszont már akkor sem értettem: minek ehhez egy Kocsis Zoltán? Nyilván fontos, ha mellettük van, fontos, ha személyével jelzi, hogy ez is zene, ugyanúgy zene, mint az Egy kis éji zene. Fontos, hogy másik közönséghez is eljutott általa a darab, hiszen műsorra tűzte, egyik koncertjének nyitószáma volt, hogy ne lehessen meglépni. Szidták is érte, rögtön, helyben. De egyébként? Szükség van rá?

Aztán úgy harminc perc után kiderült, hogy nagyon is. Mert a Schröder egyébként sem rövid darab, talán negyven perc a játékidő, de a zongora sem reagál mindig megfelelően, tompul, halkul, zörög, de nem némul el, valami kis hangmaradványokat még ki lehet venni. Milyen halál az, ha valaki odabent kaparászik a koporsóban? Kocsis játszott, rendületlenül, a zeneszerzők már leálltak volna, de ő csak folytatta. Csináljátok csak, én még  bírom. De meg is lehet nézni az alsó karján az izmokat.