Végre meg tudtam hallgatni Lisa Batiashvilit, ahogy a Csajkovszkij és Sibelius Hegedűversenyt játssza. Tudom, hogy másnak is vannak ilyen visszatartott lemezei, őrzi, nem szedi le a celofánt róla, hogy majd eljön az életben egy pillanat, nehéz vagy boldog pillanat, és akkor majd az a lemez segít vagy megkoronáz. Ez azért nem az az eset, csak  a bizalomé, alapvetően tetszik, ahogy Batiashvili játszik, és az ember azt reméli, hogy megszereti, jobban megszereti a műveket vagy közelebb kerül hozzájuk általa. Nem annyira egyszerű az egész, mindenesetre egy kicsit közelebb lehet kerülni a felvétel által Daniel Barenboimhoz, aki nagyon szép munkát végez a Staatskapelle Berlin élén. 

Közben az is eszembe jutott, miért is vagyok abszolút bizalommal Lisa Batiashvili iránt. Hiszen annyi a hegedűs, annyi a csinos vagy közepesen csinos közöttük, akik érdekesek, játszani is tudnak, de ő mintha biztosabb alapokon állna, nem csak játszik, de zenél. Aztán rájöttem: az egésznek Guy Braunstein az oka.

Ez meg egy másik, befejezetlen történet. Braunstein nagy tehetség, szólista és kamarazenész, aki aztán fogta magát, és néhány évre beült a Berlini Filharmonikusokhoz, első hegedűsnek. Mindig bírtam, mert idegen testnek látszott. Mintha A rózsa nevéből szalajtották volna, és olyan irdatlan termetű, egész kicsinek látszik a hegedű a kezében. Ő mondta egyszer, valami mozgóképen, hogy sok fölkapott hegedűs van most a világban, de Lisa, az tényleg nagyon jó.

Guy is nagyon jó, odahagyta néhány éve a zenekart és a biztos állást, hogy újra szólista legyen. Azóta nem is hallottam róla, de nincs kétségem felőle: még előkerül.