Tényleg minden elismerést megérdemel Emanuel Ax, hogy olyan szépen lefogyott öregségére, biztos sokaknak inspiráló, nem szabad föladni, első az egészség, akármi. Nem ezzel van a probléma. Annál inkább a zongorázásával. És most nem akarok történelmi távlatokat nyitni, hányszor volt itt, és hányszor volt teljesen érdektelen, kis kaliberű, jelentéktelen, súlytalan. Nem jöhet ki mindig a lépés. 

De néha mégis ki kellene jönnie, ha már egy nemzetközileg elismert zenészről, menő muzsikusok partneréről, mondhatni sztárról van szó. Ő meg jön, belazázik a pódiumra, kedves, rokonszenves. Aztán játszani kezd, és már se nem kedves, se nem rokonszenves. Mozart sötét tónusú d-moll zongoraversenye a feladat, amit egyszerűen nem lát el. Felszínes, gépies, de csak addig, amíg bele nem zavarodik a második tételbe. Akkor nagy ravaszul elkezd egészen halkan játszani, hátha nem tűnik föl senkinek a probléma, és el tudom képzelni, hogy van, akinek ez valami szubtilis pillanat, amikor és ahová csak a beavatottak kapnak meghívást. 

Voltaképpen tetszik, hogy a Fesztiválzenekar nem mond le Axről, mert én már föladtam. Nem hiszek benne, hogy egyszer azért csak jól fog játszani. Kazinczynak üres fecsegőt fest az üres fecsegés. Nekem rossz zongoristát a rossz zongorázás.