Stendhal-szindróma

Huszonéves voltam, és másodszor voltam Olaszországban, és mást sem csináltam, csak mentem,  mentem az útikönyvek után, mert ilyenkor még három évre töltődött az ember. Aztán Veronában elmentem Júlia sírjához, ami csak attól Júlia sírja, mert olyan kicsi a márvány szarkofág, és éreztem, hogy nem megy tovább, leültem a sarokba, és sírtam, szipogtam a napszemüveg alatt. Az arra járók együttérzően néztek rám, nyilván azt hitték, hogy valami hasonló tragédiából vagyok a túlélő Rómeó, pedig feltehetően csak Stendhal-szindrómám volt. Annyi szépség-sokk érte a szervezetet, hogy egy kicsit pihennie kellett, ahogy Stendhallal is történt Firenzében, a Santa Crocéban. (Abban a templomban, ahol tegnapelőtt egy lezuhanó kő agyonütött egy spanyol turistát.) Egész jól megúsztam, mármint Stendhalhoz képest, mert ő el is ájult. 

Voltaképpen az zavar, hogy egyáltalán nem értem, mi okozza a hatást. Megáll az ember, mondjuk Agrigentóban a Templomok völgyében. És? Mit lát? Templomokat, templomok romjait. Mi van rá hatással? A rom? Vagy csak az oszlop? A kannelúrák? Az idő? Az ég? A színek? Nem tudom hogy egyáltalán ez valami esztétikai élmény-e, hiszen a templom formája csak a fantázia közreműködésével érvényesül, ki kell egészíteni fejben, amit látunk, de én biztosan nem egészítem ki fejben. Szóval nem az építészeti forma az, ami hat. Szívesen misztifikálnék, hogy valahogy az elmúlt ezredévek embereit lehet érzékelni, a sóhajokat, imákat, ámulatokat. Ha igen, akkor kétezer év múlva a Szépművészeti Múzeum romjain ácsorgók között is akad majd egy-egy, aki nem bírja tovább, belekapaszkodik az egyik oszlopba, de hiába, szép lassan lecsusszan a földre. Orvost hívnak, vízért kiabálnak, de semmi baj, elmúlik.