Tartok tőle, hogy a világban a magát kultúrembernek nevező vagy képzelő lények közül én vagyok az egyetlen, aki szereti a karácsonyi lemezeket. Más pofákat vág, fintorog, jaj, ne már, ciki, szirup, hamisság és hazugság. Amire, persze, derűsen felelem, hogy nem is azokra gondolok, nem a százezredik Stille Nachtra, hanem Palestrinára, a silosi bencésekre, meg Miles Davisre (sidewalk Santa Clauses are much-much-much too thin), vagy a Gabrieli Consortra Rómában, a Santa Maria Maggiorében. 

Persze, titokban azért én is azokra gondolok, azokra a Stille Nachtokra, meg Bing Crosbyra, meg a három tenor karácsonyára, de ez most nem tartozik ide. A lényeg, hogy sokkal több karácsonyi lemezem van, mint amennyit három nap vagy egy hét, vagy tizenkét nap alatt nyugodtan végig tudnék hallgatni, de azért akkor vagyok boldog, ha minden évre érkezik valami új is, januárban majd beül a többi közé, és ott várja a feltámadást. Illetve a születést. 

Ezt tudva egy barátom megvető arccal vágta hozzám néhány éve Josh Groban Noeljét, te talán örülsz ennek, biztosan nem fogja meghallgatni, iszonyat az egész, mintha szaloncukrot mártanának sűrű mézbe.Igaza is van, tényleg ez a meleg, barátságos férfihang, a talányosan kancsal pillantású Grobannel, nem vénnek való lemez. Csakhogy épp tegnap olvastam Bill Ivesról, a King's Singers egykori tenorjáról, hogy zeneszerzői munkásságának nem csak orgonaművek köszönhetik létüket, hanem példának okáért ő készítette Josh Groban lemezén a kórusokat. Előkerestem a CD-t, és most gyanakodva méregetjük egymást.