Háború és béke a Vígszínházban, tízezrével halnak oroszok és franciák a szünetben pedig valaki a telefonját mutatja: meghalt Fábián Juli. És hallom, hogy mások is az ő nevét mondják. Nem hiszik. De hiszik. Beteg volt. De már egyszer meggyógyult. Kiújult. Jó, egyszer majd, és azt mondjuk, idő előtt, de nem most. De most.
Az a szörnyű, hogy halottakra is csak halottakkal tudok emlékezni. Azért hallottam először Fábián Julit, mert Miklós Tibor nem hagyott békén. Mert újra és újra elmondta, mert annyira tudott örülni minden csak kicsit is tehetséges embernek. De hogy ő nem kicsit tehetséges, hogy csak úgy peregnek a szájából a hangok, mindent tud az éneklésről, és muszáj meghallgatnom nekem is. Amikor elfogytam a kifogásokból, kiautókáztam Budaörsre, valami délutáni fellépésre egy kávéházban. És nem csak Fábián Juli volt ott, hanem Sárik Péter is a kis elektromos zongoránál. Nem izgulták túl a föllépést, Sárik Péter vietnami papucsban volt, de hát nem is volt miért izgulniuk, olyan tehetségesek voltak mindketten. Tíz éve volt? Tizenkettő? Ifjúságuk, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek.
Mi a neve ennek a falunak? Borogyino.
Mi a neve ennek a városnak? Budapest.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.