Én csak a szüleinket sajnálom. Nem kellett hozzá, csak úgy negyven év, hogy végre átéljem, amit ők éltek át, amikor naponta néztek a hülyegyerekeikre, hogy mi lesz velük, hogyan lehet őket, minket úgy terelni, hogy ne harapjanak a bokánkba, ne éljünk folyamatosan rossz hangulatban, ki lehessen bírni, nekik ép ésszel, nekünk hozzávetőlegesen ép lélekkel.
Nem kellett hozzá, csak ez a Kamaszkor című kiállítás a Capa Központban, nemzetközi, de nem nagyon nyomasztó a külföldi jelenlét, ők is azt csinálják, amit a magyarok, és csak annyival jobban, amennyivel jobban megfogja a nézőt egy tetovált homlokú skót egy tatabányainál. Lehet, hogy Skóciában ez fordítva volna.
Nyilván nem úgy nézem, ahogyan kellene, nem a kompozíciót, az illúziótlanságot, és az illúziótlanság és kilátástalanság formává válását, csatt, készen vagyunk, te hatsz ott, kismadár, aki a képen vagy, és nem a kép. Ehelyett a szüleimre gondolok, akiknek át kellett élnie, hogy valami hasonló majomszerű, pattanásos, nagyszájú, érthetetlen, gördeszkás vagy flipperező, kosárlabdázó vagy a lemezjátszójába szerelmes kétlábú lény a leszármazottjuk. Csoda, hogy felnőttünk. Csak tudnám, most mi lesz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.