Rovarok árnyékában

Nem tudom, hogy a rossz lelkiismeret is hozzátartozik-e egy művészeti alkotás céljaihoz. Talán igen. És rossznak rossz, amikor a szünetben veszem a kabátom, mert olyan helyesek alapjában véve a kolozsváriak, és ha nem volnának helyesek, akkor is kötelességének érezheti bárki, hogy kitartson egy olyan társulat mellett, amelyik magyarul énekel. Még ha olyan sorokat is, amelyekről nem lehet tudni, hogy komolynak vannak-e szánva, vagy paródiának. "Arcom rózsapírban ég/ e boldog ajkon nincsen fék:" 

Persze, kibírnám a szöveget, ki az énekeseket, még ha azt is énekli a tenor, mind vékonykábban, hogy vágy, voágy vioiááágy. Nyilván nem fog úgy szólni az Oberon-nyitány, ahogy valami nagymenő zenekar még nála is menőbb karmestere igénylené. Nem lesz ámulat a díszlet, nem fogunk a rovarok alól csettintésre a varázslatos keletre érkezni, de mire való a közönség fantáziája és együttműködési képessége. Mindenért hibásnak tarthatjuk magunkat is, de Selmeczi György rendezéséért már nem, hogy Reiza, az arab démon aranypárnát gyömöszöl az áriája alatt, aztán leszórja az összeset az ágyról, hogy Fatima fölpakolhassa, legalább történik valami. Vagy nem történik semmi. 

Áll az ember  de csak látszólag vacillál, hogy menjen vagy maradjon, mert tudja, hogy ha marad, akkor nem a hősi erény diadalmaskodik, hanem egy életre megutálja az Oberont, talán Webert is, és ennyit nem ér az egész hősködés.