Schubert a hóban

Van egy idagio nevű zeneszolgáltató, amiről szívesen mesélnék csodákat, kifejezetten klasszikus zenét lehet rajta hallgatni, jutányos összeg ellenében, ráadásul nem csak lemezeket, de koncerteket is, így tudtam meghallgatni Henze Il vitallino radoppiato című művét, egyszerre két Fischerrel, Julia Fischer hegedült, Fischer Iván vezényelt. Csak azért nem lelkendezek jobban, mert folyton akad a lejátszás, úgy öt percenként újra kell indítani a készüléket, de tárgyalásban vagyok a központtal. 

Nem is ez az érdekes, hanem hogy elkezdtem hallgatni Thomas Hampsonnal a Téli utazást, ez sem lemez, Wolfram Rieger kíséri (aki emlékszik a lemezváltozatra, ott a karmester Wolfgang Sawallisch ül a zongoránál, ami elég megterhelő a végeredmény szempontjából), így aztán elég meglepő, hogy így is elő lehet adni, mármint hogy a hangszer is kifejező. 

Azon jár közben a fejem, hogy ha ott lehettem volna, amikor Schubert bemutatta a Téli utazást a haverjainak... Énekelt, kísérte magát a zongorán, a többiek meg csak ültek, egyre mélyebbre lógatták a fejüket, aztán a Leiermann után csak ültek csöndben, végül az egyikük kinyögte, hogy figyelj, Franz, ez nem sikerült valami jól. Hogy a huszonnégyből csak egy dal ér valamit, A hársfa. Hogy akkor vajon lett volna annyi eszem, szívem, belátásom, hogy azt mondtam volna, idióták, ezt a ciklust minden rendes német nyelvet beszélő énekes el akarja majd énekelni, egy idő után már a nők is, és csak akkor fogják azt hinni, hogy vitték valamire, ha megbirkóztak vele, ha ott pusztulnak bele a magányba, hidegbe, egész elhibázott életükbe a pódiumon. 

Nincsenek illúzióim. 

Mondjuk az is szerencse, hogy Schubert nem vette nagyon a szívére a reakciókat, nem baj, ha nem értitek, majd jönnek, akik érteni fogják. 

Mennyivel jobb utókornak lenni.