Furcsa helyről jön a válasz, az alig-alig föltett kérdésre, miszerint művészet meg természet, hogy itt van-e valami normális kapcsolat, vagy a lényeg épp a kapcsolat hiánya: az egyik a Jóisten műve, a másik a jóemberé. És akkor jön ez a Nasher Sculpture Center Dallasban, belép az ember az ajtón, két mosolygós ember fogadja a recepción. Ma nem kell fizetni, csak regisztrálni, és lehet menni balra vagy jobbra, csupa érdekes dolog, jobbra például prehistorikus szobrok, de mintha révületbe esett volna az ember. Ezt akkor szoktam érezni, amikor a szálloda ajtaján betekintve meglátom, hogy a túloldalon a tenger van. Se jobbra, se balra, csak középre, ki a kertbe, zöld a fű, kék az ég, rügyeznek a fák. És a világ egyik legszebb kortárs vagy jóindulattal kortárs szoborgyűjteménye. Maillol, Picasso, remélem, még mesélhetek róluk.
Nem is tudom, mit nézek. A szobrokat, nyilván, meg a fákat, nyilván, amelyek olyanok, mintha szobrok volnának. És hogy még jobban keveredjék a kettő, a szobrokra vetül a fák árnyéka, az is létrehoz valami új minőséget. Talán rám is vetül a fák árnyéka, én is új minőséget kapok tőlük, de ebben azért nem vagyok biztos. Csak a megunhatatlan látványban, ahogy Richard Serra nagy felülete megtörik. A hatalmas, rozsdaette lapra rákerülnek a fák, akár árnyékként, vagy a másik, nem napsütötte oldalon halványabban, elmosódottabban, bizonytalanabbul, festménnyé változva.
Azt, persze, nem tudom megmondani, hogy Serra eredetileg is ide tervezte-e a szobrot, de arra tippelek, hogy nem. Mert alapvetően nem erről akar szólni, a címe az, hogy My Curves Are Not Mad. Két, egymástól talán egy méterre lévő nagy fémfalról van szó, be lehet menni közéjük, mert nem egyformán hajolnak. Mennek is az emberek. Két napszemüveges fekete lány megkér, hogy vegyem fel őket lassítva a tabletjukra, de egyébként is a gyerekek amolyan játszótéri dolognak érzik az egészet, beszaladnak, kiszaladnak, furcsa módon nem kezdik el ütögetni a falakat, meg vannak tanítva, hogy a műtárgyakat nem paskoljuk. De élvezni lehet őket, élvezik is.
Én is megyek be a falak közé, nem szaladok, megállok, nézek az égre, felhőkarcoló lóg be a kékbe, város meg szobor, természet és kert, és az egész együtt alapvetően édenkert, csak itt nem esünk bűnbe. Nem is űznek ki, megyünk magunktól.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.