Főhajtás és főemelés

A magam részéről gond nélkül elfeledkeztem volna Grieg 175. születésnapjáról (15.-én lesz), ami nem nagy ügy. Az valamivel jobban zavar, hogy magáról Griegről is sokszor megfeledkezem, biztosan vannak hónapok az életemben, amikor szándékosan egyetlen Grieg-művet sem hallgatok meg, ami azért mégiscsak túlzás. De hát épp ezt mesélem: nem vagyok a magam részén, nem hagytak nem hallgatni vagy nem gondolni rá, a Márványteremben emlékezett meg a norvég komponistáról Kolonits Klára és Dinyés Dániel.  

Illetve ez talán nem is ennyire egyszerű, eredetileg lett volna velük egy kürtművész is, aki végül nem lett, így teljes és valóságos dalest lett az eseményből, de teljes Grieg-műsort az előadók nem vállaltak, így jócskán benne jártunk már a szünet utáni részben, és még mindig nyoma sem volt az ünnepeltnek. Nem panasz: Clara Schumann, Robert Schumann, Mendelssohn, Csajkovszkij jelentették a kontextust. Ha van panasz, az leginkább a dalestek pesti ritkaságát illeti, hogy még ilyen szinten sem egyértelmű, hogyan is kell ezt énekelni, mennyi energiát, kifejezést lehet egy-egy dalba üzemanyagként fecskendezni. Hogy bizonytalankodunk, miért is vagyunk itt: együtt unatkozni vagy együtt repülni, hol a határ, amikor még nem nevetséges és már nem üresen múltidéző a közös kaland. 

És még csak azt sem mondanám, hogy ez a közös unatkozás olyan szörnyű volna. Kolonits Klára mégiscsak jó énekes, komoly rajongói táborral az operai kifinomultak köréből, ha elénekli az Asszonyszerelem, asszonysors dalciklust, lehet, hogy nem fakadunk könnyekre a végén a sors kegytelenségén, de a hangok a helyükön vannak, az szól, aminek szólnia kell. Dinyés Dániel nem a világ legcsodálatosabb zongorakísérője, de nyilván kettejük dalok fölötti együtt gondolkodása pótolni tudja az esetleges hiányérzetet. A zongora tetejét nagyra nyitották, ettől egy kicsit zajosnak lehetett érzékelni az előadást, de nyilván megvolt az oka, a hangosztály így talán jobban tudta keverni az eredményt, és ez mégiscsak rádiókoncert a Márványteremben, jó itt lenni, de a hallgatók a célközönség. 

Jó ez, körülbelül ez a tanulság, titokban azért úgy érzi magát az ember, mint a gyerekek a Keménykalap és krumpliorrban, amikor a kövér néni nem hagyja abba a Schubert-dalokat, de ezt nem kell feltétlenül bevallani még magunknak sem. 

Aztán mégis, mert Kolonits Klára a három Csajkovszkij-dalt úgy énekli, mintha megcsípték volna, bátran, nyíltan, vagányul, és élni kezd az egész koncert. Mondhatni, a legjobbkor, mert ezután jöttek a Grieg-dalok, szám szerint kilencen, és ennél jobbat nem tudok elképzelni Grieg-ügyben: főhajtás helyett élet. Nem a halálba menők üdvözlik a holtat, hanem az élők az élőt. Szevasz, Edvard, hogy te mekkora zseni vagy, őrület.