Másik karmester

Oliver Knussenről szerettem volna megemlékezni, nem mintha olyan nagyon sokat tudnék róla, de a neve mégis ott motoszkált az ember agyában. Ismertem. Csak nem abban a minőségében, amiben kellett volna. Knussen ugyanis elsősorban zeneszerző volt, karmester leginkább szülői ösztökélésre lett. Tudjuk, hogy a szülőnek volt igaza, a zeneszerzők sokszor nagyon nehezen boldogulnak, a jó karmesternek meg mindig van munkája, pénze, dicsősége. Oliver Knussen azonban zeneszerzőként is sikeres volt, főleg eleinte, 15 éves korában mutatták be első szimfóniáját. Majdnem Kertész István volt a bemutató karmestere, de ő betegség miatt kénytelen volt lemondani, így a kamasz rögtön a másik képességét is kipróbálhatta, és vezényelhette is saját művét. 

Évekkel később azért visszavonta a darabot, biztos igaza volt. 

Knussenről akartam írni, és gondoltam, elvégzek egy gyorstalpalót, hallgatom és hallgatom, de aztán nem sikerült, mert nagyon hamar belebotlottam az Egy kiállítás képeibe. Amit, természetesen nem ő írt, nem is ő hangszerelt, viszont amit lemezre vezényelt, az nem is a megszokott Ravel-orkesztráció, hanem Leopold Stokowski változata. Mostanra lezárulni látszik a Muszorgszkij-hangszerelések története, senkinek nincs jobb ötlete (erre azért még visszatérünk), mint Ravelnek, tényleg parádés, ahogy a trombitát használja, vagy akár a szaxofont, a színek, a sistergések, minden. Senkinek nincs nagyobb neve, mint Ravelnek, bár... Stokowski a maga idejében...

Szóval a történet veleje az volna, hogy eleinte még védeni kellett Ravelt. Az angol karmester, Henry Wood például letiltotta a saját hangszerelését, mert jobbnak tartotta Ravelét, igaz, nagy apparátus kell hozzá, de megéri. Aztán, ahogy Ravel nyert, jöttek a hangok, hogy nagyon franciás az ő változata, nem annyira nyers, mint amit Muszorgszkij (feltehetően) szeretett volna, bár, ha egyáltalán szeretett volna valamit, éppenséggel el is készíthette volna. Jöttek újabb változatok, ezek közül volt az egyik Leopold Stokowskié.  

Stokowski ma már félig elfeledett, na jó, talán csak negyedig, a híre is kétes. Van egy csomó történet róla, mondjuk, hogy tejbe mártott kezekkel vezényelt a Metropolitanben, hogy világítson az egyébként tényleg szép kézfeje. Hatalmas mozdulatokkal rajzolta meg a muzsika íveit, csinálta a show-t. Oldalról nézte Reiner Frigyes, aki mindig egészen apró mozdulatokkal dirigált, csak hát olyan szuggesztivitással, hogy neki aztán tényleg nem volt szüksége se tejre, se szélmalmozásra. Nézte, nézte Stokowskit, aztán csak annyit mondott: one of us is crazy. Az egyikünk hülye. 

Na jó, elmondom a másik kedves történetemet is. Mario del Monaco volt hivatalos Stokowskihoz, egy közös fellépés előtti zongorás próbára. Del Monaco csenget, egy bekötött fejű, vén szipirtyó nyit ajtót. Jó napot kívánok, maestro Stokowskit keresem. Mire a felháborodott szipirtyó: de hiszen maestro Stokowski én vagyok.  

A vén szipirtyó ifjabb szipirtyó korban, 1939-ben készített zenekari változatot Muszorgszkij zongoraművéből, és ezt vezényelte Oliver Knussen a DG lemezén. Sokszor nagyon furcsa, de azzal nincs is semmi baj, bár nem mindig tudom eldönteni, hogy Stokowski a furcsa, vagy ahogy Knussen vezényli, és átrohan a színen az ökrös szekér. Tény, hogy Stokowski változata még annyira sem teljes, mint Ravelé, kimaradnak a vidám képek, a Tuilériák és a Limoges-i piac, és még azt sem tudom, ezt hogyan kell érteni. Stokowski széttárja a kezét, ezt nem lehet, vagy csak annyit mond, ezt Ravel jól megoldotta, nem kell hozzányúlni. Az is igaz, hogy épp Stokowski mondta, hogy Ravel ízlése túl franciás, ez meg épp két francia kép, francia helyszínről. 

Mindegy. Végül, tudjuk, Ravel nyert, ma nehéz volna olyan koncertet találni, ahol nem az ő változatát adják elő. Pedig időközben Vladimir Ashkenazy is elkészítette a saját hangszerelését, kijavította azokat a sajtóhibákat, amelyeket Ravel belehangszerelt a maga változatába, meg eleve időnként egyszerűen jobbak az ötletei, vagy csak többet tud Muszorgszkij és a képek világáról. A Goldenberg Sámuel és Smüle képben például a vacogós dallamot nem trombita játssza, hanem hegedű, ami a mai hallgatóban rögtön a klezmer-környezetet idézi föl. De Ravel ellen neki sincs esélye.