Nem tudom, hogy ez a Kodály-módszer kiterjesztése vagy épp az alapja, de aki tanult hangszeren játszani, tudja: előbb vagy utóbb előkerül az, hogy énekeljen. Énekeljen a hangszeren, úgy szólaljon meg az a nyavalyás doboz vagy bútordarab vagy cső, mintha a zenész testének lenne a része, mintha belülről fakadna a zene. Nem is tudom, jönnek a példák, ahogy Isaac Stern a Maótól Mozartig című filmben tanítja a kínai kislányt. Nem megy, minden nagyon merev, és akkor azt mondja neki: most énekeld el a dallamot. A kislány belepirul, de elénekli, és tényleg élni kezd az a pár hang. Vagy ahogy Bruno Walter küszködik a zenekarral egy Mozart-szimfónia próbáján: sing the D! Mondjuk ez az a felvétel, amiről Solti azt mondta, hogy elsőre egészen jól eljátszották, de addig finomított rajta Walter, amíg teljesen elromlott, és nem beszélt a levegőbe. 

Szóval: énekelni jó meg hasznos. De annyira senki nem tudott (vagy tud) énekelni a múlt század nagy hegedűsei közül, mint Itzhak Perlman. Nem csak arról van szó, hogy milyen szép, bársonyos a beszédhangja, hanem hogy igazán énekel lemezen. Elég sokáig azt hittem, hogy nahát, mennyire érdekes sajtóhiba, amikor a lemezkatalógusokban azt írták a Toscához, hogy Perlman is énekel rajta. Aztán láttam, hogy a borítón is azt írják, aztán hallottam a rádióban a felvételt, és tényleg ő az. A Levine vezényelte akkor EMI-, ma Warner-kiadvány. Scotto a Tosca, és túl a csúcson, elég élesen sipít, Domingo Cavaradossi, Renato Bruson Scarpia, és amikor jön a harmadik felvonás, a Levélária bevezetőjében tényleg megzengeti az orgánumát Perlman. Nincs benne semmi amatőrizmus, poénkodás, igazából az a furcsa, hogy túl jó, szebb színű az orgánum, mint amilyen lenni szokott a lemezeken. Pláne színházakban. 

Csak azért mesélem, mert ma van Perlman születésnapja, a hetvenharmadik, még sok ilyet, mármint sok születésnapot, mert énekes fellépéseket aligha vállal már.