Nyolcvannyolc évesen meghalt Walter Mischel pszichológus, akinek sok szakmai érdeme van, de a nagyközönség úgy emlékszik rá, ha emlékszik rá, hogy ő találta ki a Marshmallow testet, vagyis a pillecukor tesztet. A teszt egyszerűen gyönyörűséges, négy és hat év közötti gyerekeket betesznek egy szobába, előttük egy tányéron egy kis pillecukor (nem csak pillecukorral lehet megcsinálni, de ha egyszer ez adta a kísérlet nevét, maradjon ez), és azt mondják nekik, hogy ha nem eszi meg addig, amíg visszatér a kísérletet végző személy, akkor kapnak még egyet. Néha kaptak segítséget, ellenállási technikákat, ne nézz oda, ne gondolj rá, néha nem, ezek már a finomításhoz tartoznak. A lényeg az, hogy (nem tudok jobb szót) meg kell zabálni őket.

A kísérlet célja persze nem az volt, hogy szadizni lehet a kisdedeket, hanem aztán megnézték, hogy a gyerekek az életben évekkel vagy évtizedekkel később hogyan teljesítenek, és arra a többé-kevésbé előre várható eredményre jutottak, hogy akikben volt türelem, önfegyelem, józan belátás, akik ellent tudtak állni a kísértésnek, azok az életben is jobban teljesítettek, jobb munkahelyekre jutottak be, többet kerestek, nem híztak el, és így tovább. A probléma csak az, hogy Mischel doktor nem elég nagy csoporton végezte el a kísérletét, így a következtetés is kissé elkapkodottnak tűnik, azóta készültek olyan tesztek is, amelyek egyáltalán nem igazolták az elméletet. Ami viszont magát Walter Mischelt illeti, nála tökéletesen bevált a Marshmallow test, tizennyolc éves korában ellenállt, és nem lépett be a nagybátyja esernyő-bizniszébe, így aztán olyan munkát végzett, amely élete végéig izgatta, örömmel és sikerrel dolgozott évtizedeken át, és remélhetőleg nem is keresett vele rosszul.