Soha nem tudatosult bennem, hogy egymás melletti napokon van a születésnapjuk. Glenn Gould tegnap lett volna 86, George Gershwin ma született, de százhúsz éves bárány. Körülbelül ennyi közük is van egymáshoz, a G betűket nem számítva, Gould soha nem játszott Gershwint, Gershwin nem ismerhette Gouldot, hiszen amikor meghalt, Gould csak ötéves volt. Voltaképpen az a furcsa, hogy valahogy mégis egymás mellé kerültek, mint az amerikai zene két fontos embere, annak ellenére, hogy Gould zeneszerzői munkássága csekély és nem tűnik kifejezetten jelentősnek, bár az általa komponált hangjátékokat még mindig nem sikerült feldolgoznom; néha belekezdek a kalandba, de hamar bele is fáradok.
Azt kellene valahogy eldönteni, megérteni, hogy vajon két kudarc-e a két életút. Elsőre talán ostoba a kérdés, hogy volna kudarc Gould élete, amikor azt tette, amit akart, az éppen csak elért ötven évben, ami rendelkezésére állt, egyszerre volt magamutogató és rendkívül zárkózott, le tudott lépni a koncertpódiumról, ugyanakkor annyira erős volt az előadói ereje, hogy nem csak zongoristaként, de tévéműsorok sztárjaként is meg van örökítve, beszélt, elmélkedett, zongorázott, de még az elefántoknak is énekelt, igaz, ez utóbbit nem nagy sikerrel. Legalább megpróbálta, és rögtön mély vízbe dobta az állatokat, ha szabad így mondani, Mahlerral próbálta meg szórakoztatni őket. (a videón 1.40-től)
A kudarcra visszatérve: hogyan lehetne sikertelen Gershwin élete, amikor filmzenék, sok száz dal, musicalek, egy opera, szimfonikus slágerművek maradtak utána. Lehet azt mondani, hogy végül a klasszikus zene nem abba az irányba haladt tovább, amerre Gershwin gondolta, hogy mehetne, nem olvasztotta magába a jazzt, nem kért a népszerűbb hangból, sőt, amennyire csak lehet, elzárkózott évtizedekre az olcsónak hitt népszerűségtől, mintha az valami szégyen volna, ha sokan kíváncsiak egy komponista művére, vagy akár még örömüket is lelik benne. Gershwin még csak nem is következmények nélküli komponista, Ravel Zongoraversenye aligha születhetett volna meg a Rhapsody in Blue nélkül. (Az már más kérdés, hogy Ravel maga esetleg következmények nélküli zeneszerző, legalábbis Petrovics Emil elmélete szerint ha kivennénk Ravelt a zene történetéből, nem volna lényegesen más az egész.) Gershwin azt jól érezte, hogy a zenés játékai hosszabb távon nem maradnak színpadon, ha az örökkévalóságot hajszolja, akkor másképp kell és más történeteket színpadra vinnie, de a rendelkezésre álló idő szűkössége miatt az életmű minden gazdagsága ellenére is befejezetlen maradt. Mintha valami rossz alkuba keveredtek volna mindketten: tehetséget kaptok, de időt nem adok. Rajtatok áll, mire mentek vele.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
András L 2018.09.26. 09:02:07
stolzingimalter 2018.09.26. 10:37:47