Bumm-bumm Borisz

Mondani sem kell: a meglepetésnek is van ereje. Bejön egy ember, és aki ismeri őt régebbről, az meglepődik a pocakméretén, azelőtt olyan diákos volt Borisz Berezovszkij, magas, vékony, hosszú hajú, egy Dosztojevszkij-mellékszereplő. Mostanra mintha Dosztojevszkij-főszereplővé vált volna. Aki nem ismerte őt korábban, az meg valószínűleg azon agyal, hogy ez meg ki lehet. Nyilván nem a zongorista. Nem is úgy van öltözve. Háromféle fekete van rajta, az egyik az inge, a másik a zakója,a harmadik a jó, buggyos, gyűrött gatyója. Tán szerelni jött valamit, vagy arrébb lódítani a hangszert. 

Mindenesetre a zongorához megy, leül, és mielőtt még eljátszaná a szokásos szertartást, megvárná, amíg mindenki elcsendesül, áhítatosan az égre nézne, hogy a zeneművet az első pillanattól az utolsóig koncentráltan követhessük, a keze már mocorog a klaviatúrán, elég nekünk a zenemű második pillanata is. 

Másféle találkozás ez a művésszel és a művekkel. A komponistákat nézve is van szokatlan, Balakirev és Ljadov, közöttük Rachmaninov, aki mostanra a legfelső ligába is bejutott, és most is érződik a különbség, hogy miért is van neki helye ott, hogy ez a nagyon virtuóz és nagyon orosz hang miért más, mint Balakirev nagyon virtuóz és nagyon orosz hangja. Berezovszkij néha csapkod, néha nagyon durva. Ha a magyar sírva vigad, akkor az orosz bőgve röhög, és az egészet még valami kiábrándultság is színezi. Valamiért Glazunov jut az eszembe, a most egyáltalán nem játszott komponista, amint irigykedve nézi a tanítványait, ők még rá tudnak csodálkozni a zeneművekre. Glazunov már mindet ismeri. Mintha Berezovszkij is azt mondaná: ettől ugyan nem lesz szebb a világ. De nincs jobb ötletem.