Fekete fehéren

A Semmelweis utcában, a Puskin hátsó bejárata mellett van a Kolta Galéria, ahol még egy bő hétig látható Fejér Gábor kiállítása. Fekete-fehér képeken zenészek. Nyilván beugrik mindenkinek a zongora, nagy, fekete lény, fekete-fehér fogsorral, és ha valakinek nem ugrik be, akkor beugrasztja Fejér Gábor, mert sok a zongorista a képeken. Richter, Fischer Annie, köztük a híres közös kép, amikor Richter kezet csókol az utóbbinak az Operaházban. Kocsis ifjan, Kocsis őszen, Kocsis parókában, nem nyavalygok, de nem tudom megszokni, hogy ez is a múlt. Ránki és Várjon Dénes. Yuja Wang, és nem a lába, nem a dereka, hanem a szeme. Azért lába is van meg dereka is, de azokat mások is lefényképezték már. Aztán karmesterek, Bernstein kiölti a nyelvét, Solti mosolyog, Ferencsik csak ül, és megdöbbentően távol van mindenkitől. 

Azon, persze, elgondolkodik az ember, hogy mennyire fényképek ezek, úgy értem, mennyire a fényképek miatt nézzük, a kompozíciókért, és mennyire a rajtuk lévő emberekért. Mennyire a közös élményekért, hiszen a operai Richter-koncerten én is ott voltam, Yuját is hallottam Kocsissal. Mennyire lehet látványra lefordítani a zenét? Addig gondolkodik az ember, amíg rá nem jön, hogy teljesen mindegy. Az ő életük a mi életünk, bennünket fotózott le Fejér Gábor, ha nem is tudta. Ha nem is vagyunk rajta a képeken.