A Gyilkos-tó története közismert: 1837-ben leszakadt a környező sziklákból egy darab, és elzárta a források vizét, így azok szépen feltöltötték a kialakult medencét. A Gyilkos nevet a tó a sziklától kapta, de csak magyarul, a román neve Locu Rosu, Veres-tó. Beindul a fantázia, oda-vissza, a józanok azt mondják, hogy azért Veres, mert vörös a vize a patakok hordalékától, a lelkiekben gazdagabbak szerint azért Gyilkos, mert a lezuhanó szikla megölte az ott legeltető pásztorokat és juhokat, meg a szép Fazekas Esztert, akit elrabolt a zsivány, és az ő vérük festette meg a tavat. Mivel a vízből nem lehet kinyerni a rothadáshoz szükséges oxigént, a tóba került fák törzse épségben megmaradt, csak a csúcsok lógnak ki a felszín fölé. Amikor lehull a hó (ez is egy friss erdélyi tapasztalat: nálunk, kérlek, az eső esik, a hó hull) a kis facsonkok hasa megfehéredik, kicsi pingvinekké válnak a kilógó részek, antarktiszi idill, és még hideg sincsen. Várják a tavaszt, hogy újra fává válhassanak.
Az igazán érdekes természetvédelem-filozófiai (vagy milyen) probléma a tó jövője. Folyamatosan viszik bele a patakok a hordalékot, máris több méterrel feljebb van a tófenék, mint újkorában volt, és ha így megy tovább, 2080-ra eltűnhet az egész. Mi a teendő? Mert, ugye, itt nem emberi beavatkozás gyilkolja a Gyilkost, hanem maga a természet, nem arról van szó, mint az Aral-tónál, hogy elöntözik a vizet, tönkretesszük az örökséget. Valami létrejött, ami a maga kedve szerint meg is szűnne,és el kell dönteni, hogy hagyjuk vagy ne. Viszonylag gyorsan.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.