Ismeretlen ismerős. Nem számomra ismeretlen, de azt képzelem, hogy ha a boltban kér egy kiló kenyeret, egy bizonyos élettapasztalat után néhányan elgondolkodnak: honnét is ismerem? Hol hallottam ezt a hangot? Gellért András régi és régi vágású rádiós, szép orgánummal, tiszta beszéddel, de már hosszabb ideje nem szerkeszt és nem műsorvezet. Most épp mikrofon előtt (mögött?) van, de íróként kérdezem. Magánkiadásban jelent meg a Befalazott csőgörény című kötete, válogatás a Facebookon és a blogján megjelent írásaiból.
- A könyv te vagy, vagy a könyv a gyereked?
- A könyv az én gyerekem.
- Akkor el is kell engedned a kezét?
- Megcsinálod, és tisztában vagy vele, hogy utána kezdődik a munka. A könyvet népszerűsíteni kell. Főleg, ha nem áll mögötted könyvkiadó. Folyamatosan kell bizonyos utómunkákat végezni, hogy a könyv egyáltalán eljusson az emberekhez.
- Mire gondoltál,amikor kitaláltad, hogy könyvet hozol létre?
- Arra biztosan nem, hogy ebből meggazdagodom. Sejtettem, hogy még csak annyi pénzt sem fog hozni, hogy fedezze a kiadásokat. És ez így is történt. Megjelentek írások a Facebookon meg a blogon, akkor jöttek ismerősök és ismeretlenek, hogy szeretik ezeket és jó lenne egyben is olvasni.
- Amire te úgy reagáltál, hogy ha annyira szeretnék, akkor én fizetem a fizetendőket? Nyilván te magad is úgy gondoltad...
- Sokáig kellett győzködni. És nem is úgy kezdtem el írni a Facebookon, hogy ebből majd könyv lesz. Felhalmozódott ez a sok írás, amik között van jó és kevésbé jó, és van amiről én azt mondom, hogy egy vicc, de az nem is került be a könyvbe. Mellette jöttek a biztatások, és egyszer csak vettem egy nagy levegőt, hogy akkor legyen.
- A következő lépésben kiadót kerestél vagy pénzt gyűjtöttél?
- Futottam néhány kört kiadóknál, de ők erre nem voltak nyitottak. Na várjál, volt ennek előzménye. Néhány évvel ezelőtt az egyik neves kiadónál azt mondták, hogy nekik annyira tetszik a Metró Klubtól a Szigetig című rádiós sorozatom, hogy ők azt kiadnák. De rögtön három kötetben gondolkodnának. Már ott tartottunk, hogy aláírjuk a szerződést, amikor mondták, hogy akkor még kellene tőlem kétmillió forint. Miért? Hát, azért, hogy ezt a könyvet ők kiadják. Mondtam nekik, hogy nincs, igazából a fele sincs, de nem is adnám. Abba a sorozatba én beletettem nyolc és fél évemet, az a hozzájárulásom, a munka, amit én adok hozzá, a többi a kiadó feladata. Nagy csalódás volt, hogy akkor nem lett könyv, utólag azt mondom, talán ez is benne volt, hogy ebből meg lett. Megtettem a köröket a kiadóknál, de valahogy olyan érzésem volt, hogy ha nem vagy ismert, akkor nem jutsz be.
- Meghallgatják, hogy mit akarsz, aztán semmi?
- Küldjem el, aztán nem válaszolnak, vagy írnak, hogy tetszik nekik, de nem vág a profiljukba, vagy a jelenlegi gazdasági körülmények között nem mernek kockázatot vállalni. Volt egy kiadó, amelyik azt mondta, hogy már túljutottam a nemtudomhányadik rostán, most kerül a központi nemtudommilyen bizottság elé, várjak. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább magam kiadom. És kerestem egy szerkesztőt, Bedő J. Istvánt.
- Miből áll a szerkesztői munka? Ő végezte a válogatást, vagy inkább javítgatta a szövegeket?
- Közösen válogattunk, de a legfőbb érdeme az, hogy feszesebbé tette a kötetet.
- Milyen alapon válogattatok?
- Egyrészt arra törekedtünk, hogy ne legyen időhöz kötve, ha konkrétan az írás egy adott eseményhez kötött, azt kiszórtuk. Aminek általánosabb mondanivalója lehet, vagy van benne valamilyen csavar, az megmaradt.
- Mondd, mi van a könyv formátumban, amitől azt érezted, hogy ezeket a meglévő, az interneten nyilván utolérhető írásokat papíron akartad látni?
- Összevissza az emberek nem keresnek az írások után, gondoltam, így, egyben jobb. Aztán egy könyvet jó kézbe venni. De a legfontosabb, hogy mégis szerettem volna elmondani, hogy mit gondolok arról, amiben ma élünk. Aki elolvassa ezt a könyvet, az pontosan fogja tudni, hogy mit gondolok erről. A másik szempont, hogy az abszurd gondolkodásomat itt tudom kiélni. Mert egy riportban...
- Bocsáss meg, mellébeszélsz. Az abszurd gondolkodásodat a blogon is ki tudod élni.
- Csak a fontossági sorrendet mondom. Az, hogy könyv lett, annak elsődleges oka az volt, hogy a sok biztatást kaptam, az emberek szerették volna a blogon megjelent írásokat egyben olvasni.
- De őket vajon mi vezette? Mégis kaptak valami rendszerességgel egy-egy új írást...
- Ezek teljesen szórványos megjelenések voltak. Ha kiteszel valamit a Facebookra, nem biztos, hogy eljut azokhoz az emberekhez, akik szeretik azt olvasni.
- Háromszáz példányban kiadott könyv esetében ez ugyanúgy nem biztos.
- A második szempont, hogy harmincöt éve dolgozom rádiósként. Voltak intenzívebb időszakaim is, Ötödik sebesség, Magyarországról jövök, 168 óra, sorolhatnám. A rádió iszonyatosan illékony műfaj, nem sok marad meg egy rádiósból. Ha szerencséje van, huszonöt év múlva kiragadnak valamelyik anyagából egy percet, hogy illusztráljanak vele valamit. Ilyenformán lehet, hogy megmaradok, de lehet, hogy senkinek sem fogok az eszébe jutni. A papír, az írás mégis megmarad. A könyv ott van a Széchényi Könyvtárban, hét példányban, további háromszáz példányban meg ott van azoknál, akik megvették vagy megkapták ajándékba, az mégiscsak valami. Aztán van három gyerekem, nekik is szerettem volna valamit adni. A nagyobbik, aki 25 éves, hallotta a műsoraimat, bár nem annyit, amennyit szerettem volna, de a két kicsi más generáció, internet, tablet, mobil, nem rádióznak. Nem hiszem, hogy ötven év múlva apukát fogják hallgatni valami kazettáról vagy CD-ről. Nem fogják tudni, mit csináltam. Viszont olvasni tudnak, és ha nagyok lesznek, és ott lesz a polcon a Befalazott csőgörény, talán megnézik, mit írt a papa annak idején.
- Nem akarlak elkeseríteni, de nem lesz ott a polcon. Ismerek magasan kvalifikált, intelligens, szellemi munkát végző embereket, akiknek a lakásában már ma sincs könyvespolc.
- Nálunk van. Ennyi illúzióm hadd legyen.
- Két csapdát is érzékelek az írásaid környékén. Az egyik az, hogy az egészből valami ógás-mógás lesz, elégedetlenkedés meg zsörtölődés, hogy jaj, ez is rossz, meg az is rossz, ezt nem lehet itt kibírni. A szokásos magyar kesergő.
- A humorral próbálok védekezni. Hogy ha nehéz is, azért nevetni lehet.
- A másik meg az irigység. Hogy azt mondják, itt van ez az ember, sikeres rádiós volt, menő műsorokat csinált, de most már a külső körön fut, hát persze, hogy nem tetszik neki az, ami most megy. Van is ilyen írásod a régi pagodáról, meg a mai sztárrádiósról, Rokiról, aki azt sem tudja, kivel beszél, oda se figyel, csak ostoba és nagyképű, és ezért rengeteg pénzt kap.
- Erre meg azt mondom, hogy amikor még edzőterembe jártam, ott folyton szólt az a rádió, amelyik műsorról Rokit mintáztam. Hiába könyörögtem, hogy zárják már el, megőrülök, nem bírok így mozogni sem, de nem, folyton ez szólt, ez a sok hülyeség. Meg ezek az iszonyatos, erőltetett, hangos röhögések. Hogy én őket nem irigylem, és hogy nem szeretnék közéjük tartozni, az egészen biztos.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SHRV 2019.03.27. 10:12:39
csorsza 2019.03.31. 10:22:21
cink.hu/ennyire-kiakadt-a-herpaitol-a-jegszivvel-bucsuzo-radio-1525750639