Mondanám, hogy lemaradtam a fénykoráról, de László Margit fénykoráról voltaképpen lehetetlen lemaradni, az egyik (vagy a) legjobb magyar nyelvű teljes operafelvételen ő énekli A sevillai borbély Rosináját, a partnerek Réti József, Melis György, Székely Mihály, vezényel Lamberto Gardelli. Szóval: pontosan tudtam, ki az az énekes, aki megjelent Flotow Márta című operájában a bal oldali erkélyen, és ki az, aki elénekelt egy sort a műből. A műből énekelte, de nem Flotow volt a szerző, egy ír népdalt használt föl, és a hozzá igazított, néhány évvel későbbről való szöveget, The Last Rose of Summer. Magyarul, ha jól emlékszem, azt énekelték: árva rózsa, őszi rózsa.
És az ember akkor megérezte, mi az az operai szeretet. Nem az, amit az énekesek harsognak egymás fülébe, bár az is elég fantasztikus dolog, Marton Éva mesélte egyszer, hogy úgy fordult Jon Vickers felé a Fidelióban, hogy egyenest a fülébe kapta azt, hogy namenlose Freude. Azt hitte, beleszakad a dobhártyája abba a hihetetlen rezgésbe-hullámzásba. De nem erről beszélek, hanem a zenekari árok két oldaláról, arról, amit a közönség érez a kedvelt énekes iránt. Biztos ennek is van valami menete, fellobban, lángol, hamvad, elmúlik. De amit László Margit iránt éreztek, az nem múlt el. És most sem múlik, hogy ő már nem él.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
András L 2019.04.17. 07:25:56
totemm 2019.04.17. 14:52:47
stolzingimalter 2019.04.17. 20:44:39
András L 2019.04.18. 08:17:32