Persze, nem akármilyen igazgatóról van szó, hanem Ráth Györgyről, az Iparművészeti Múzeum igazgatójáról, akinek villája volt a Városliget fasorban, és ma újra meg lehet nézni, hogyan élt. Valószínűleg fényűzőbben a mai igazgatónál, bár, ki tudja, lehet, hogy neki is lóg egy felhasított szarvasmarha a falán, Rembrandttól. Igazán most nem a Rembrandt vagy a vélt és remélt Rembrandt foglalkoztat, azt láttam eleget a Szépművészetiben, hanem az ebédlő, mert Ráth György híres volt arról is, hogy náluk szebben nem terítettek a városban. Biztos herendi porcelán, gondolja az ember, megisszák a teát, és kimásznak a bogarak a csészéből, de nem, inkább Rippl-Rónai, szecesszió. Meg ez a halas tál.
Ez mindig lenyűgöz, amikor a szellemi és testi szükségleteket sikerül ennyire harmóniába állítani: Megeszed az ebédet, és nézheted a halacskákat. Vagy lásd el a tested előbb, és gondoskodhatsz a lelked üdüléséről. Vagy, amire csak most gondoltam: a művészet ilyenkor is megállítja az időt. Hiába verték fejbe, fejezték le, belezték ki, sütötték meg a fogasokat (vagy ez csuka?), meg vannak örökítve, amikor még rajtuk volt a pikkely. Mint egy jó portré, amely elavult már a születése pillanatában, mert már mélyebbek a ráncok, kevesebb a haj, eltelt az idő. Eltelt, de az érc maradandóbb.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.