Elolvastam, és tulajdonképpen el is engedném, ha nem bosszantana. Kalapos Éva Veronika regényéről van szó, F mint a címe, úgy értem, ez a címe, hogy F mint, ami akár jó is lehetne. Vannak lehetetlen címek a magyar irodalomban, amelyeket nehéz említeni, ragozni, G. A. úr X-ben. Nem mintha sok köze volna F-nek G. A.-hoz. Elengedném, menj vissza a polcra, szevasz, de átverve érzem magam, mert nem teljes képtelenség. Nem is irodalom, mert az nincs meg benne, hogy a roncsolódott, korlátozott nyelvből új, teljes világot épít, hogy roncsoltnak tűnik a nyelv, pedig csak annak látszik, valójában újabb és akár gazdagabb is, mint amit használunk. De azért új szavak és formák nélkül is elég jól felidézi a világot, amit mutatni akar, az éjjel-nappali közértet, a mindennapi nyomasztást, kilátástalanságot, ide születtél, itt élned, halnod kell, de leginkább halnod.
Csak hát a regénynek története van, vagy kettős világa, egy dőlt betűs is jár az álló betűk mellé, és az annyira semmilyen, értelmetlen, nem létező, hogy abban tényleg minden betűért kár. És mivel ebbe a világba mászik bele aztán a történet, az egész könyv válik semmilyenné, értelmetlenné és nem létezővé. Tudom, hogy akinek kell, annak írni kell, de nem kell.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.