Elszörnyedek néha, hogy mennyire nehéz történelmi regényt írni. Mert egyfelől van a jó szándékú olvasó, aki másra sem vágyik, mint a kalandra, és valamiért hajlamos azt hinni, hogy több volt a kaland akkor, amikor még nem tudták lehúzni a vécét az emberek maguk után, hiszen nem is volt vécé. Ugyanez az olvasó hiába merül el készséggel a múlt mélységes mély gödrében, közben fölrezzen, ha azt olvassa, hogy Julius Caesar előtt lepereg élete filmje, vagy valami hasonlót. Nyilván van valami a történelmi regényben, amit jobban el lehet mondani, még akkor is, ha a tájékozott befogadó tudja, hogy mi lesz a nóta vége, Attilát el fogják temetni a folyó medrébe, de közben a szerzőnek állandóan ébernek kell lenni, folyton ellenőrizni kell a szavait: le lehet lőni íjjal egy repülő kerecsensólymot?
Batka Zoltán Vata fia című regényét olvasom, első regény, 11. századi történet. Az első fejezetben egy viharos éjszakán egy rejtélyes ember rohan éjszaka a királyi vár elhagyott kerengőiben, és erős a gyanúm, hogy azt nehezen tehette meg, mert a várnak nincsenek kerengői, a kolostornak is csak egy van, a belső kert fedett része, amelyben a szerzetesek úgy elmélkedhetnek, vagy egyáltalán: úgy közlekedhetnek, hogy nem veri őket az eső.
Még az sem biztos, hogy igazam van, de ahhoz ennyi is elég, hogy egy pillanatra elakadjak. Azért folytatom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.