A hangya kérdez

A hangyákról olvasok, Csősz Sándor könyvét, A földi idegenek címűt. Persze, korábban fogalmam sem volt, hogy a hangyák a rovarvilág sikertörténete, azt hittem, van két fajta, fekete és vörös, amolyan idegesítő teremtmények, mert megpróbálják mindig példaképnek állítani az emberek elé, holott csak olyanok, mint a falanszter-jelenetben szenvedők Az ember tragédiájában. Szorgalmasak. Egyformák. Teszik a dolgukat, és nem kérdeznek.

Csősz Sándortól megtudhatja az olvasó, hogy valószínűleg sántikál a hasonlat: az ember olyan, mint a hangya. Az ember inkább olyan, mint a hangyaboly, tudatmentesen dolgoznak a sejtjeink, de közben mégis ott van mindenek fölött a tudatunk, együtt okosabbak a sejtjeink, mint külön-külön, annyira okosak, hogy még arra is képesek, ne a bélflórát vagy a vörösvértesteket állítsuk magunk elé példaképnek, hanem a hangyákat.

Azt hiszem, belezavarodtam.

Mindenesetre nem kettő, hanem 16 ezer körüli hangyafaj él, de nyilván vannak olyanok, amelyeket még nem fedeztek föl. És amikor az ember értetlenkedik, hogy miként is lehet ezer hangya értelmesebb együtt, mint ha összeadjuk az ezer hangyafejben lévő hangyaészt, akkor valamiért Evelyn Glennie jut eszembe, a skót ütőhangszeres művész, aki nem hall. Nem hall, de mezítláb játszik, mert valahogy mégis érzékeli a zenét, ezért is tud másokkal együtt játszani, holott beszélgetni nem tud velük. És amikor erről kérdezik, már hogy miképp hallhat valaki sérült hallószervekkel, akkor csak csodálkozik: azon miért nem értetlenkedik senki, hogy miképp hallhat valaki ép hallószervekkel?