Sok okból szeretek fogorvoshoz járni, de leginkább azért, mert néha van egy kis csúszás, és beleolvashatok a pácienseknek kitett Téli berekbe. Tudjuk, amit tudunk, Fekete István, a Tüskevár folytatása, téli változata, és körülbelül ugyanolyan értetlen vagyok vele, mint a két évvel korábbi könyvvel: ifjúsági regényként tartjuk számon, pedig nem az. Mintha nem lehetne vele mit csinálni, ahogy Fekete István is egyszerre megkerülhetetlen és megkerülendő, furcsa irodalom, határmenti mondatok, a legegyszerűbb, ha leküldjük a gyerekek közé az egészet, ők majd tudják, mit kezdjenek vele.

Ha tudják, mert nem tudom, szeretik-e még, úgy, ahogy azok szerették, akik Bánhidi Lászlót nézték a Szünidei matinéban, és aztán el akarták olvasni, hogy is történt mindez valójában.  

Mindig meglep, hogy ifjúsági írósága ellenére Fekete István mennyire nem ismeri a gyerekek világát, mennyire csak a felnőttek által elképzelt jóravaló diákok lakják a lapokat, mennyire nem reális, vagy nekem nem annak tűnik, hogy két tizenkevés éves ember előbb magázza egymást, és csak az ismeretség közelebbivé válásával kezdenek el tegeződni. Nem hiszem, hogy 1959-ben ez így zajlott volna.

Közben meg ott van az író Fekete István, a szépen megfogalmazott bekezdések, amelyekben annyi öröm van, még ha a fogorvosnál üldögél is az ember, nem nagyon bonyolult megoldások, de mégis állandóan ámulni kell tőle. Hogy a Téli berek esetében ne mozduljak el a legelső nyomtatott laptól: nehezen indul a reggel. A legjobban ezt úgy lehet elmondani, hogy nehezen kezdődik a könyv, négy nekirugaszkodós bekezdéssel. Mindegyik végén egy-egy hasonlat. Mindegyik tökéletesen elég volna önmagában is, a kamasz olvasónak még ez is túl sok a leírásból, a felnőtt, akiről nem is tudom, olvas-e még ilyeneket, először csak azt érzi, hogy hú, de utálja Fekete István a szürke várost, zörögnek a villamosok a mocskos vályúban, de aztán ott van ez a bekezdés is:

Nem volt csattanó kiáltás ezen a reggelen, nem volt árny, és nem volt fény; nem lehetett észrevenni, hogy a villanylámpák mikor aludtak el, vagy égtek-e egyáltalán. Nem csillantak az ablaküvegek, amelyek nyirkosak voltak, mint a hüllők háta, és a város ébredésének zaja olyan tétovázó tápászkodás volt, mint a betegé, aki csak azért kel fel, hogy a doktorhoz menjen, de még ezen is gondolkozik.

Belenyújtózik az ember, és gyorsan visszafekszik. Már ha nem épp a fogorvosnál üldögél.