Elég jó szórakozás a road Nemes Lászlóról szóló könyv, talán több is, mint a remélt, mert vicces is, hiteles is, érzem a régi világot, éltem is benne, vagy az elejében még nem, de aztán igen, tudom, mit jelentett egy-egy együttes, egy dal, éjfélkor hazasétálni Omega koncert után Lelléről. Nem Pestig, de Szemesig. Ma nem volna nagy kedvem hozzá, akkor úgy éreztem, hogy vár a nagybetűs élet, nem is vár, hiszen már benne is vagyok.

Nem ezért jó olvasni, hanem mert ők tényleg benne voltak abban a nagybetűsben.

A sok vicces történet mellett van egy bekezdés a Heads Hands & Feet együttesről, és a Meal Ticket című számáról. Azt mondják, nem lövik le a poént, akit érdekel, nézzen utána. Ma már ez nem különösebben bonyolult feladat, erről van szó.

Hát igen, ez a Gyere, gyere ki a hegyoldalba, ennél lokomotívabb nem is lehet egy dal, nem csak a jellegzetes zongoraszólam, de a szöveg miatt is, ami az évi, rendes tabáni koncertekről szól. Nemes László egyértelművé teszi, hogy ez nem valami véletlen és csodás egybeesés, nem is lehet az, ennyire ugyanaz nem juthat két dalszerzőnek is az eszébe, de a Heads Hands & Feet föllépett a Lincoln Festivalon, ahol az LGT is, Barta össze is barátkozott velük.

Nincs mit leleplezni, látom, hogy egyébként is téma volt a két dal hm, hm hasonlósága már az interneten, Barta már rég nem él, és éppenséggel meg is állapodhatott a másik együttessel, hogy ezt elcsórikáljuk, nagy veszteség nem érhet benneteket, nem küldik Magyarországról a szerzőnek járó értékes alumínium forintokat, na mondd már.  Az egészben az a szép, ahogy helyretevődik az egész magyar popzene. Hiába szeretnénk azt hinni, hogy de sokat hozzá tudtunk volna tenni ehhez a világhoz, ha nem vagyunk oly kis nemzet, ha az egyik nagy és közkedvelt dalunk egy egyébként ismeretlen, háromlemezes, hamar feloszlott bandának az elfeledett száma.