Most örülsz? A rövid válasz az, hogy nem. A hosszabb meg az, hogy nagyon nem. Miközben egyetértek azzal, hogy Eszenyi Enikőnek le kellett mondania, vagy nem szabad meghosszabbítani a szerződését a Vígszínház igazgatójaként. Nem volt a helyén, bár nem irigylem az utódot se, mert ki kell majd találnia, hogy mi az a hely. De az utóbbi napok és hetek még nézőként is elviselhetetlenek voltak. Lincselés, mondta Máté Gábor, de hát nagyon finoman fejezte ki magát. Tényleg az ember várta, hogyan, ma ki fog megvilágosodni, ki lesz az a Lengyel Tamásnál is jelentéktelenebb színész, aki elmeséli majd, hogy Eszenyi nem engedte ki pisilni a próba alatt, és a visszafojtott inger életre szóló szorongásokat okozott neki, azóta is pszichológushoz jár, és a művészete romokban.

Hogy lehet az, hogy valaki azt nyilatkozza: igaz, hogy Eszenyinek az élete a színház, de nekem nem. És azt várják az olvasóktól, hogy neki adjunk igazat? Nem azokat szeretjük, akiknek az élete a színház, ha már ezt csinálják?

Minden sokkal bonyolultabb. De arról nehéz volna vitatkozni, hogy Eszenyinek az élete a színház. Vagy legalábbis az, amit színháznak gondol, tehát nem csak a szerző meg a darab, de ő, ő, ő. Így aztán időnként kínosan érezte magát az ember, amikor azt látta, hogy már megint Eszenyiről szól az előadás. Megbocsátható, de csak bizonyos mértékig. Vagy kínosan érezte magát az ember, ha azt látta, hogy a Vígszínház személyes tulajdonként kezelődik, ahová meghívjuk azokat, akik minket is meghívtak, mert ápolni kell a nemzetközi rendezői karriert is. És ha nem ápolunk, akkor eltakarunk, az ember egy idő után tudta, hogy ha egy jó színésznő szerződést kap a Vígbe, akkor el is felejthetjük, mert szerződést kap, de szerepet nem, és az évek, évadok nem jönnek vissza. Egyébként is a Víg egy idő után olyan volt, mint egy vidéki színház, amelynek minden igényt ki kell elégítenie, nem elég rokonszenves polgári darabokat játszani, de Mágnás Miska is kell.

A feladat egyébként tényleg szinte megoldhatatlan, a Vígnek vannak saját hagyományai, amelyeket folytatni kell, bár épp ehhez köthető a legnagyobb és legegyértelműbb siker, A Pál utcai fiúk. Nekem a hátam borsódzik tőle, ahogy a Képzelt riporttól is, de a sikerrel nem érdemes vitatkozni, sok embernek fontos volt mindkettő, vagy legalább az egyik, nyilván olyasmit kaptak a darabtól, az előadástól, a színészektől, amit én nem.

Ezen túllépve: a Vígben szerepet kell kapnia Kern Andrásnak és Lukács Sándornak, de közben mégsem ártana színházat is csinálni, élesen fogalmazni, húsba vágni, fiatalokat helyzetbe hozni. Ezt hogyan lehet másképp csinálni? Nem tudom. Mert ifjabb Vidnyánszky és Vecsei Miklós itt vannak, helyzetben vannak, és nem is nagyon hibáznak, legfeljebb elszabadulnak, és szeretne az éltes néző valami mást látni, nem csak a folyamatos felfokozottságot. Mit lehet csinálni az éltes nézővel, ha fiatalokhoz akarnak szólni, és mit a fiatallal, ha nem akarják az élteseket sem elveszíteni. Nem könnyű jól egyensúlyozni, pedig mintha ez volna a Vígszínházban a lényeg, az egyensúlyozás.

Utólag könnyű okosnak lenni. Szerintem nem kellett volna Eszenyit kinevezni sem, de ez meg alighanem Marton László mesterkedése volt, olyan utódról gondoskodni, akitől újabb és újabb feladatokat lehet majd kapni. Ha már megtörtént a kinevezés, talán megújítani nem kellett volna, mert egy idő után látszott, hogy túl nagy a mozgás, akik bekerülnek, rövid idő múltán csalódottan távoznak, jelentős színészek nem érzik jól magukat, jelentéktelenek viszont időnként túl jól érzik magukat, ős-vígszínházasok tűnnek el, nincs a társulatnak eszméje, víziója vagy akármije, hogy mit is akarnak pontosan, és miért úgy. Most viszont már túl nagy a kárörvendés, és nem tudják az örvendezők, hogy ahhoz kár is kell.

Van is.