Jakvajas nyakleves

Viszonylag ártatlanul kezdtem Tolvaly Ferenc A kivándorló című kétkötetesébe, ez az első Tolvaly-regény, amibe belekezdtem, ráadásul a 21. Század Kiadótól, akik, Updike-ot is forgalmazzák, új fordításokban.

Aki olvasott már Tolvalytól, az talán tudja a poént: őrület. Már a legelső lapokon őrület az a sznobéria, amit előad, akadémikus barátom beszélt a festő barátommal, és megegyeztek abban, hogy zeneszerző barátom egy zseni. Mindez azzal súlyosbítva, hogy akkor éreztem igazán jól magam, amikor az udvart söpörtem Tibetben, és közben jakvajas kiflit eszegettem, kiüresedtem és megtisztultam. Ki érti, hogy ennek ellenére miért tért haza a történet elbeszélője akadémikus barátja és matematikus barátnője társaságába.

Nem ez a fő nehézség az olvasásban, hanem maga a nyelv, vagyis hogy ilyesmikbe botlik az ember:

• Borika, szeretem az andalúz költőt, de én Katalóniába megyek.
• A keresztlányod is csak akkor érezte jól magát Barcelonában, amikor az andalúzokhoz, Núriához és Pablóhoz költözött – vágott vissza cserfesen a húgom.

Ez nem valami kikeresett furcsaság, ez a nyelvezet és ez a téma, legalábbis az első oldalakon. Ha aztán beindul, és csodálatos remekművé változik a regény, akkor elnézést, de én addig már nem bírom ki.

Bosszúság, bosszúság, amíg rá nem jön az ember: voltaképpen csodálatos, hogy az íróságnak még mindig van annyi vonzereje, fontossága, szexepilje, életigazoló nagyszerűsége, hogy meglett férfiak erőnek erejével és adottságoktól függetlenül is íróvá szeretnének lenni. Nem fog menni, de akkor is szép tőlük. Tolvaly, a vértelen író.