Miért is hallgatunk lemezeket? Nyilván az emberek nagy többsége azt mondaná (akár hallgat, akár nem), hogy a zene miatt. Nyilván így is van, de közben mégis van az egészben egy kis múzeumi körséta is, mit szerettek a régiek. És vajon miért.
Onnét jutott ez most az eszembe, hogy éppen újra megjelenik Wolfgang Schneiderhan előadásában az összes Beethoven-szonáta. Schneiderhan pedig nálunk az a név, amelyet mindenki hallott, de akinek a hegedülését már nem mindenki hallotta. Ha igen, akkor sem miatta, hanem mert Fricsay Ferenccel is készített közös lemezeket. Mintha valami helyi legenda lett volna Bécsben, de Bécsben legendának lenni azért más, mint Alma-Atában, az embert dokumentálják, lemezei jelennek meg, és nem tud nem jelen lenni a következő generációk életében. És a következő generáció meg csodálkozik: jól hegedül, értem én, hogy hosszan-hosszan volt a Filharmonikusok koncertmestere (1937-1951), meg elvette Irmgard Seefriedet feleségül (aki még egy utólag nehezen érthető zenei jelenség), de amúgy mi benne a jó? Szigorú, szemüveges, nem mindig játszik tisztán, és egész lényével és enyhén rekedtes hegedűhangjával azt üzeni, hogy ez valami komoly és örömtelen dolog, éjt nappallá téve gyakorolok, tessék ennek megfelelően elborulni.
Biztosan ennek is van valami haszna. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az.
Amúgy, ha Wolfgang Schneiderhant keresi az ember az interneten, figyelnie kell, mert lehet, hogy nem ő jön ki, hanem az unokaöccse, aki tábornok a német hadseregben.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.