Gerald Moore panaszkodik a könyvében (Túl hangos vagyok?), hogy sok öröme volt a Yehudi Menuhinnal való közös fellépésekben, de ennek vége, mert Yehudit körülveszik a családi zongoristák.

És valóban: Moore idejében csak ketten vették körül, a nővére, Hephzibah, és a sógora (ha ugyan sógoroknak mondják azokat, akik testvérpárt vettek feleségül), Kentner Lajos. Kentner volt valamikor a botrányember a legelső budapesti Liszt zongoraversenyen, azt állítva, hogy elcsalták tőle a díjat, amikor Fischer Annie-nak adták. Amennyire ez utólag rekonstruálható, inkább módszertani problémák voltak az értékelésnél, a döntőben valóban Kentner volt a legjobb, de egészében véve Fischer Annie volt a legkiemelkedőbb. Az más kérdés, hogy a sporteseményeknél nem szokás a döntőig vezető utat is beszámítani, az a lényeg, hogy akkor és ott ki hogyan teljesít, de bárki mondhatja, hogy épp ez a különbség a művészeti vetélkedés és a rövidnadrágos rúgd és fuss között. Az utókor sem igazolja Kentnert, jóllehet, készült vele egy olyan lemez, amely ugyanúgy megvolt minden magyar háztartásban, mint Lehotkával a d-moll toccata és fúga: ez volt a Für Elise.

Sógor után jött a vej Menuhin életében, a kínai Fu Ts’ong, utána meg a fiú, Jeremy, aki készített közös Beethoven –albumokat az atyjával, bár azok egyiküknek sem válnak nagy dicsőségére, és együtt voltak itt, ha jól emlékszem, 1981-ben. Jeremy akkor még fürtös hajú, érzékeny fiatalember volt, az érzékenysége vélhetően megmaradt, a fürtök kevésbé. De ami a lényeg: nem csak zongoristaként jön el a Concerto Budapest meghívására, feleségestül, de ő lesz a zeneszerző is, saját művét játssza, játsszák. Február 21, nem számolom ki, mennyit kell még aludni.