A mozi vasfoga

Nem tudom, hogy a hónapokon át tartó nélkülözés-e az oka, hogy az intézménynek, a mozinak örül-e annyira az ember, de a Pont az a dal nekem nem tűnik annyira nyomorult filmnek, mint kellene. Jó, én sem szeretem azt a fejlődéstörténetet, amelyben van egy helyes, tornacipős, flanelinges lány, aki aztán befut, és attól kezdve fehér blézerben jár, de itt legalább a főhős élete célja nem az, hogy valami sikeres cégben dolgozzon, és feleségül vegye egy jólfésült menedzser.

Hanem zenei producer akar lenni. Nem árulok el semmit, reménykedjünk, hogy sikerül neki.

Közben azért elámul a néző az idő múlásán és vasfogán. Dakota Johnson a producernek vágyó leány, aki, Melanie Griffith és Don Johnson lánya. Nyilván ezért is jutott eszembe, hogy édes lányom, anyád még üzletasszonyságra vágyott A dolgozó lányban. Az énekesnő öreganyám szerepében Tracee Ellis Ross látható és hallható, akiről azt hittem, hogy Diana Ross húga lehet, de mekkora tévedés: a lánya. És Bill Pullman! Apaszerepben! Nem tegnap vagy tegnapelőtt volt ő Sandra Bullock szerelmese az Aludj csak, én álmodomban?

Nem. Huszonöt éve. Ha akkor elvette Sandra Bullockot, nyugodtan lehet producernek lenni vágyó lánya. Az más kérdés, hogy mindent elfelejtett, ha tudott valamit a filmszínészetről, és szomorú nézni azt az egyébként jóravaló szándékot, hogy a rendelkezésére álló másodpercekben valami karaktert adjon a figurának, akit játszania kell.  

Mindegy. Szeretünk mindenkit, aki vásznon csacsog. Éljen a mozi. Éljenek a naiv filmek és a naiv nézők.