Az eheti Ésben Bacsó Béla ír A varázshegyről, és eszembe jutott valami, ami már régóta foglalkoztat. Settembrini úr. Nem az, hogy ha nem is létező személy, de létező név, Luigi Settembrini függetlenségpárti olasz irodalmár volt, még halálra is ítélték 1849-ben, de szerencsére nem hajtották végre az ítéletet. Nem is az, hogy a settembrini egy süteményfajta, sűrű fügelekvárral töltött kekszszerű, ropogós valami. Hanem maga a figura. Alacsony, a haja már ritkul a feje tetején, oldalt kicsit őszül. Darócszövethez hasonló kabátot visel, a homloka magas, a szeme sötét, a bajusza szépen ívelt, kackiás. Ha csak ennyit olvasna az ember róla, ki jutna az eszébe?
Nem tudom. Az biztos, hogy nekem Arturo Toscanini. Valahogy mindig azt éreztem, bár soha nem olvastam róla, hogy Thomas Mann Toscanini külalakját használja a déli szellem megtestesítésére. És hogy ugyanúgy szándékosan hagy is maga után nyomokat, ahogy A törvényben Mózest Michelangelóról mintázza, nem Michelangelo Mózeséről, hanem magáról Michelangelóról, törött az orra, és „kőfaragó” csuklói vannak. Itt meg Hans Castorp első benyomása Settembriniről az, hogy muzsikus, hogy olyan, mint az idegen zenészek a régi ház udvarán. Kíntornás, mondja magában Hans Castorp. Nem egészen olyan, mint a karmester, de hátha nem tévedek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.