Van az a Weöres-vers, Őszi éjjel izzik a galagonya ruhája. Azt hiszem, mindenki ismeri, mert többé-kevésbé gyermekversként ment át a köztudatba, de dolgoztak rajta Sebőék is, megvolt mind a két út, ami egy verset közkinccsé tehet: énekelték is, tanították is. Utólag aztán rájön az ember, hogy nem gyerekvers, vagyis éppen ebben van az ereje, hogy játszik is meg komor is, zúg a tüske, szél szalad ide-oda. Állítólag Polcz Alaine volt a címzett, de azért nem hinném, hogy a reménytelen szerelem dala volna, magányos a galagonya, de ő a nő vagy a lány ebben a versben.
Nem is ez a lényeg, hanem hogy hányszor hall az ember egy verset, vagy hányszor mondja, énekli el magában, amíg legalább a képeket megérti belőle. Izzik a galagonya ruhája, ez nyilván a bogyó piros színére utal, ami őszi éjjel pont nem látszik, de ennyi szabadság jár a költőnek, vagy a két z hangnak a szó közepén, megéri. A Hold rá fátylat ereszt, ez is érthető, az őszi ködön át a fény fátyolszerűvé válik, amitől nemcsak lánnyá válik (mert az a fátyoltól van), de sírni is kezd a galagonya. Csak tegnap jöttem rá, hogy valószínűleg erről van szó.
A levegőben lévő pára kicsapódik a bogyón, és lassan vízcseppé válik, húzza a gravitáció, amíg ilyen könnycseppé nem válik. Miközben azt érzi az ember, hogy Weöres fantáziája szárnyal, valójában a szavai szárnyalnak, a fantáziája két lábbal áll a földön. Épp egy galagonyabokor előtt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Bogre 2020.12.12. 12:04:04