Tegnap volt Beethoven születésnapja, gondolom, ezzel véget is ért a Beethoven-év. Ebből az alkalomból az Operaház egy olyan Fidelio-keresztmetszettel állt elő… Nem mondom tovább, biztosan nekik is nehéz, de a négyből ketten úgy énekeltek, hogy ilyen hangokat nem enged feltétlenül a világba felelős igazgató vagy zenei vezető. Ingyen sem. Tessék fizetni a fülsértésért. A zongorakísérő meg gyakoroljon, ha nem esik nehezére.

Azt akarom mondani, hogy ha valaki várt valamit a Beethoven-évtől, mától már pesszimizmus nélkül is eltemetheti a reményeit. Eleinte azt hitte az ember, nincs is miben reménykedni, Beethoven része az alaprepertoárnak, része minden, a klasszikus zenéről szóló adomagyűjteménynek, része az emberiség történelmének, része mindannak, amit elmesélnek, hogy mire lehet képes az ember, süketen meg tudja írni a Kilencedik szimfóniát. Vége az évnek, és Beethoven bálványabb, mint volt. A bálványok meg nem élnek.

Kaptam egy levelet a napokban Németországból. A bélyegen Beethoven arcképe van, nyilván ő, mert az van a kép alá írva, de egy kicsit sem hasonlít azokra a képekre, amelyeket Beethoven-portréként szoktunk azonosítani. Nem széles az arca, inkább hosszúkás és horpadt, az orra nem tömpe, csak a haja kócos, amilyen lenni szokott, de ennyi is elég. Miket is beszélek, azt akarom mondani, hogy ennyi nem elég. Tudom, hogy rengeteg az a 250 év, hogy ennyi idő után a legtöbb zeneszerző kiesik a köztudatból, aki marad, az is többnyire speciális igényeket elégít ki. Vagy Bach. Vagy Händel és Vivaldi. De ha nem vigyázunk, Beethovennek is csak a haja szála marad a kezünkben, ő maga meg messzire tűnik.