Lawrence Ferlinghetti halála juttatta eszembe, hogy bennem sokáig teljesen összekeveredett ez a beatkorszak. Mármint a két beatkorszak, a költészeti és a zenei. Valahogy és valamiért azt hittem, hogy a kettő összefügg. Persze, éreztem azt is, hogy ez így nem stimmelhet, Paul Simon nem olyan verseket írt, mint Allen Ginsberg, és egyébként is: a beatzenének nem volt akkora karrierje a világszótárban, mint a magyarban. Nálunk vagy másfél évtizedig volt beat az, ami ma pop vagy jobb esetben rock and roll. A világban viszont, ha jól tudom, a beat mégis szűkebb, szorosabb kategória, leginkább a hatvanas évekből való angol könnyűzenét jelöli. A Beatles azért utóbb volt, mint ahogy a szót kitalálták, ők csak azt tudták, hogy valami bogaras nevet akarnak a Buddy Holly and the Crickets mintájára, ebből lett a Beatles.
Az irodalmi beat viszont korábbi tíz évvel, a főművek az ötvenes években jöttek létre, a zenéje a jazz, négy negyed helyett szinkópa, a név pedig Jack Kerouac találmánya. Szorosabban véve Ferlinghetti nem is volt beatköltő, ő csak kiadta az Üvöltést, amelynek reklámozásáról a rendőrség gondoskodott, amikor megpróbálta elkobozni az ezer példányt, vagy ami megmaradt belőle. Mert hogy volt kiadója és könyvesboltja. A könyvesbolt megvan San Franciscóban. Ferlinghetti már nincs.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.