Meghalt Lois Kirschenbaum, ha a neve nem mond sokat, nem meglepő, inkább az a furcsa, hogy a New York Timesban mégis megemlékeztek a haláláról. Lois Kirschenbaum megszállott autogramgyűjtő volt, leginkább operai aláírásokat gyűjtött, és mivel New York-i volt, leginkább a Metropolitanből. Néhány magyar énekesnek találkoznia kellett vele, Marton Évának biztosan, mert a gyűjteményben ott van az aláírt fényképe.

Persze, Weiszenberger Erzsébet jutott az eszembe, aki a magyar megfelelő volt, a legnagyobb operai autogramgyűjtő, ő azonban szeretett adni is, könyvjelzőket készített a kedvenc énekeseinek, talán albumokat is összeállított nekik, kivágta az előadásokról megjelent cikkeket. Sokban hasonlítottak egymásra, talán minden operaháznak megvannak a maga Loisai és Erzsikéi. Amennyire tudom, nem kellett megvenni feltétlenül a jegyeket, bemehettek a művészbejárón, a jegyszedők szemet hunytak, szerették vagy elviselték őket. Legalábbis egy ideig, mert Lois Kirschenbaumot egy idő után kitiltották az öltözők környékéről, talán az énekesek panaszkodtak, hogy nem tudnak minden előadás után húsz képet és műsorfüzetet dedikálni, vagy a többi normális (elgondolkodtam, hogy tegyek-e idézőjelet) aláírásgyűjtő panaszkodott, mert Lois néni nem kímélte azokat, akik az útjába álltak, lökdösődött és lóbálta a táskáját. Nem tudom, Erzsike nem volt agresszív, bár egyszer nagyon letolt egy írásomért, hogy azt most hogyan küldhetné el Sherrillnek. Sherrill Milnes amerikai bariton, el lehet képzelni, mennyit rágódott volna egy magyar nyelvű újságcikk fölött.

Van azért egy lényeges különbség köztük. Lois Kirschenbaum, talán az öltözők környékéről való kitiltása miatt semmit sem hagyott a Metropolitanre. Erzsike dobozai az Operába mentek.