Majdnem tetszőlegesen választottam ki, hogy melyik Scarlatti-felvétellel mondjam azt, hogy boldog születésnapot, Martha Argerich. A szonáta nem tetszőleges, hanem a 141-es, láthatóan az egyik Argerich-kedvenc, ha jól emlékszem, játszotta itt is, de játszotta ezer helyen. Az idősáv az érdekes, hogy vannak fekete hajú videók is, meg mákos hajúak, meg őszek is, és az ujjak sebessége nem változik, vagy legalábbis nem a hajszínnek megfelelően változik. És hogy ez csak ráadás, meg csak tűzijáték, bár nem emlékszem, hogy augusztus 20-án Scarlattit játszottak volna valaha is a Gellérthegyen, de valamiért így szokás mondani, szóval csak virtuozitás, hogy ezt is tudom, de közben egyáltalán nem az, zene, értelmes, szép, kifejező. Csak gyors zene.

Nem tudom, mérik-e, hogy egy zongorának mi a legnagyobb sebessége, mennyi idő telhet el két hang között, hogy az két külön hang legyen, visszaérjen a billentyű a kiinduló helyzetbe. Körülbelül ennyi, amennyit Argerich hagy neki.

Tegnap volt 80.