Egy barátom küldött levelet, mellékletként pedig egy versfordítását. Nem tudja, létezik-e ebből már kész magyar változat, de valahogy kedve támadt erre az Emily Dickinsonra. Azt mondják, hogy ez az egyik leghíresebb költeménye, de ő csak… Szóval én is csak most. Ez a 712. Dickinson vers, nála úgy kezdődik, hogy „Halálnak meg nem álltam én- Ő állt hát meg értem”. Létezik magyar fordítás, Tótfalusi István, Nem várhattam be a Halált, Bevárt hát szépen ő”. Ez jobban gördül, de azt is írja, hogy „talajdudor”, ami ugyan jó szó, de Dickinson valószínűleg elszörnyedt volna, ha tudja, hogy ilyesmi kerül a versébe. Vagy ha ő nem, én elszörnyedtem helyette. Tótfalusi változatában van egy félreértés, nem itt, hanem a negyedik versszakban, akit érdekel.
De hogy éppen ez a bajom. Kit érdekel? Ebből teljesen kimaradunk, mármint az amerikai költészetből, Walt Whitman, Ezra Pound, Robert Frost, csupa ismeretlen klasszikus, és csak nagyon halványan remélem, hogy tévedek, hogy közben felnőtt egy újabb generáció, akit le se lehet robbantani az angol nyelvű verssorokról. Mintha lezárult volna a múltunk, megtanultuk, hogy kik azok, akik beleférnek a privát irodalomtörténetünkbe, de a lezárt múlt a jövőnket is lezárja. Mintha szépen, folyamatosan és érthetően haladt volna a magyar költészet Illyés Gyuláig és Nagy Lászlóig, nem feltétlenül fölfelé, de előre, aztán lezárták az utat, és azóta sem tudjuk, merre menjünk.
Erről azonban már aligha Emily Dickinson tehet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.