Falazás

Ulickaját olvasok, elbeszéléseket, nem is kezdek el lelkesedni értük, mert olyan, mintha azt mondanám, hallottam mostanában egy jó festőről, úgy hívják, Rembrandt. De van a kötetben egy érdekes tollhiba, ha ezt mondják tollhibának, gondolom, csak a magyar változatban van így: az egyik szereplő a gyermekét a Marcus Aurelianus elvei szerint nevelte. Nyilván Marcus Aureliusról van szó, már hogy az ő elvei szerinti nevelésről, bár ő mintha magát akarta volna nevelni, nem a leszármazottait. Akit egyébként nem is sikerült, Commodust nem a legnagyszerűbb római császárként őrzi az emlékezet.

De attól még volt Aurelianus nevű császár is, nem Marcus, hanem Lucius Domitius Aurelianus, és van is hozzá némi közünk, hiszen Pannóniában született, és a pannóniai légiók kiáltották ki császárrá 270-ben. Nem is kifejezett római fej az egyenes hajával, gondterhelt, bandzsa nézésével inkább valami nemzetközi futballistára emlékeztet. Aki Rómában jár, gyakran találkozik a nevével, mert állnak ma is az aurelianusi falak, az általa építtetett tégla-városhatár. Afféle ókori naivitás, azt képzelte, hogy a 16 km hosszú fal jelenti majd a város végső határait, eddig, és ne tovább, ami ezen kívül van, az a szó szoros értelmében már nem nevezhető Rómának.

Aurelianus amúgy csúnya véget ért, az írnoka, hogy elkerüljön valami büntetést, azt mondta néhány magas rangú tisztnek, hogy rajta vannak a kivégzendők listáján, a katonák meg nem sokat bajlódtak a hírek ellenőrzésével, inkább agyonütötték a császárt, abból baj nem lehet. Meg is bukott a birodalom. Igaz, csak kétszáz év múlva.