Valahogy azt szoktuk meg, hogy a 19. század nagy költői hármasával járnak. Byron, Shelley, Keats. Baudelaire, Verlaine, Rimbaud. Petőfi, Arany… de hová lett Tompa? Amikor 1847-ben Arany megírta a Válasz Petőfinek címűt, még kifejezetten rá hivatkozik, ha Tompa nálad jár, mondd meg neki, hogy mennyire szeretlek. És őt is veled. Aztán ez a tompázás elmúlt, Petőfi talán előbb ábrándult ki belőle, és idejük sem volt, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat. Arannyal jóban maradtak, de az irodalom mintha kivetette volna magából szegényt. Amikor gimnáziumba jártam, még a két madaras verse benne volt a szöveggyűjteményben, de azóta talán még rosszabb a helyzet. Tompa elfelejtődött.

Nem tudom, mi történt. Lehet, hogy a régi szabály lépett életbe: soha nincs három tenor? Van, aki szerint Domingo a nagyobb, van, akinek Pavarotti, de Carreras mindenképpen csak harmadik? És olyan gazdagok vagyunk, hogy harmadikokra már nincs időnk, kedvünk, főleg, ha tudjuk, hogy ő csak harmadik. Vagy az idő múlik fölöttünk? Az ember rögtön megszereti Petőfit, kicsit később Aranyt, legfeljebb csodálkozik, hogy miközben Baudelaire az Egy dögöt írta, Arany azt, hogy A radványi sötét erdőben halva találták Bárczy Benőt. És mire Tompához értünk volna, már nem olvastunk verseket.