Azt mondja édesanyám, nem tudnék-e neki valami nyári olvasmányt ajánlani. A nyárin ő nem azt érti, amit mindenki, Agatha Christie, Rejtő, Wodehouse, hanem csak hogy épp nyáron olvasná. Büszkeség és balítéletet olvastad? Nem. Mekkora mázli. Az összes leányunokád kedvence, van, amelyik ötször, azóta talán már hatszor olvasta, hol angolul, hol magyarul, ilyenek ezek az új generációs csajok. Lesz miről beszélgetnetek.

Eltelik két hét, látom, hogy a könyvjelző nehezen vándorol előre, aztán egyszer csak jön, Jane Austen a kezében. Na, mi van, befejezed? Nem, dehogy, elég volt, visszaadom. De miért? Poros.

Nem úgy poros, hogy por fedi, hanem hogy régies. Mondom neki, hogy értem, értem én, mégis lassan kétszáztíz éves a regény, és ez még csak nem is a legfrissebb fordítás, még Szenczi Miklós 1950-ből, de magyarázd el nekem, hogy ha annyira poros, akkor az unokád hogyan tudja ezt újra és újra elolvasni, átélni, örülni neki. Legyint egyet, hát mert a férjhez menésről van benne szó.  

Most épp meg vagyok ettől ijedve. Lehet, hogy igaza van? Hogy a könyv korát, egy bizonyos szint fölött nem az jelzi, hogy mikor is írták, hogy kétfogatúval járnak benne, vagy repülővel, hanem hogy miféle problémákról beszél. Lehet, hogy ahogy öregszünk, és ahogy lehagyjuk az írókat korban, egyre kevésbé tudnak majd valami olyat írni, ami tényleg és mélységesen érint bennünket?