Van egy mellékes hozadéka a szépséges Cezanne-kiállításnak a Szépművészetiben, a falról kiderül, hogy a festőt Cezanne-nak kell írni, nincs ékezet a második betű fölött. Azt nem tudom, hogy akkor ezentúl szözánnak is köll-e a nevet öjteni, Cezanne takes you down to his place near the river, ahogy Leonard Cohen mondaná.

De ez tényleg mellékszál, a kiállítás nagy és többször nézendő, többféleképpen élvezhető, aki akarja, csak a Cezanne-okat nézegetheti, de olyat is, mint a Kártyázók a Musée d’Orsay-ból, aki bírja, járhatja az utat Cezanne-tól Malevicsig, nézheti, hogy kikre és hogyan hatott. Négykézláb fog kijönni a kiállításról, de boldogan.

És lehet közben idétlenkedni is. Az ember arra a boldog középkorú úrra gondol, aki a fenti képen látható. Mennyire boldog volt, amikor megtudta, hogy a nagy Cezanne fogja lefesteni. Mennyire készségesen ült a széken, keresztbe tett, zsibbadó lábakkal, tudván, hogy a művészettörténet részévé válik, idegenek fogják száz és ezer év elmúltával nézni az arcát, és azon töprengeni, ki lehetett ő, mi az a finom, borús felhő az arcán… Az ám, az arca. Az pont nem érdekelte Cezanne-t, csak egy kéthónapos camembert sajtot festett oda.

Pech. Vagy szerencse, attól függ.