Mégis kellene már valami Márait olvasni. Mert úgy nőttem fel, hogy Márai nevű író nem volt a magyar irodalomban, és akkor még azt hitte az ember, hogy biztos okkal nem beszélnek róla, talán nem annyira lényeges. Aztán rájön, hogy nem azért kussoltak róla, mert nem tetszett nekik, hanem mert élt, és mégis meg kellett volna magyarázni, hogy ha él, akkor miért nincs idehaza. Akárhogy is, az ember mindent nem tud bepótolni, főleg a gimnazista lelkületet nem tudja már visszaszerezni, ha egyszer nem gimnazista, így aztán hiába olvassa Márait, vagy legalábbis olvas tőle, még mindig sokkal több a könyv, amit nem olvasott. És marad valami idegenkedés is, megmagyarázni, hogy miért is nem máraista. Nálam a magyarázat az, hogy jó író, de kis lélek, és a kedvenc illusztrációm erre a Napló 1944-es bejegyzése, hogy korlátozzák a benzinhasználatot. Hogy a saját kocsimba, a saját pénzemért nem vehetek annyi benzint, amit akarok, hőzöng Márai, én meg azon hőzöngök, hogy Sándor bátyám jól körülnéztél te a világban? Biztos, hogy ez a legnagyobb probléma 1944-ben Budapesten, hogy nem vehetsz benzint?

Mindegy, Kassáról visszajövet levettem a Csutorát a polcról, és milyen jó, ahogy elkezdődik, Cave canem, ő is megírja a maga kutyás könyvét. Ő is, vagyis valakikre gondol, akik még, nyilván leginkább Thomas Mannra, a magyar irodalomban akkor még a kutyaversek fontosabbnak tűntek, Ádáz és Hattyú. De hát tartja akár Thomas Mann-nal is a lépést Márai, jó ez, jó, csak valahogy ő maga olyan ostobán bánik az állattal. Valószínűleg ez is új dolog, hogy állat és ember közti meg nem értésben az olvasó ösztönösen az állat pártjára áll, az ember a hibás, ha Csutora nevelhetetlen, az a neurotikus környezettől van, hülye Márai, hülye Márainé, de nem bírlak benneteket.

Nyilván azért, mert olyan valóságosak. De mi van, ha Márainak soha nem volt kutyája, se Csutora, se Jimmy King, se senki, az egészet csak úgy kitalálta, elképzelte, megírta. Akkor mégis zseniális elme, nem? Most ebben reménykedek.