Valószínűleg túl bőségesen vacsoráztam, hogy ilyen marhaságot álmodtam. Ahogy Mézga Gézával is történt, ha nehéz ételeket evett este, és aztán azt álmodta, hogy újra érettségiznie kell. Én még csak nem is álmodtam, hanem  fölidéződött bennem egy régi probléma. Nem mondhatnám, hogy jelentős, bár akkor nem tudtam, mi a megnyugtató megoldása.

Arról van szó, hogy régen, réges régen voltak dollárboltok, ahol úgynevezett keményvaluta ellenében olyasmit lehetett vásárolni, amit a hagyományos, forintos boltokban nem. Voltak mindenféle határok, például a francia nyelvű Don Carlost már nem tudtam megvenni, mert csak négy (vagy öt?) lemezre fért rá a zenei anyag, de nem is ez a fő probléma. Hanem hogy jöttek a „jugoszlávok”, a dinár is keménynek számított, holott az infláció a nyolcvanas években már náluk is nagyon magas volt, és amikor fizettek, a visszajárót nem dinárban kérték, hanem dollárban, márkában, schillingben, ami volt. Mindig azon gondolkodtam (és ezek szerint ma is, szerencsére csak rossz álomban), hogy vajon ha ott volnék boltos, megtenném-e neki. Melyik az előrébb való, a népgazdasági érdek, elvégre magyarok vagyunk, vagy hogy hadd legyen jó napja a jugónak, elvégre emberek vagyunk.

Ma az egész talán azért érdekes, mert kommunizmus ide vagy oda, ezek szerint régebben erősebb volt a gondolkodásunkban a nemzeti érdek jelenléte, egy dollár ötven centen is eltöprengtünk, hogy ne a nemzeti perselybe dobjuk-e inkább.

A gyakorlatban, úgy emlékszem, nem volt élő a probléma, a visszajárót abban kapták, amiben kérték. Talán ez volt a proletár internacionalizmus a gyakorlatban.