Mágikus bugyutizmus

Értem, vagy érteni vélem, hogy a színészetben az a pláne, hogy a színész száz életet is élhet, az egyik nap ő a koldus, a másik nap a királyfi, ma gyilkos, holnap áldozat, de azért mindent mégsem lehet. Két órán át néztem hüledezve, hogy mit művel Jared Leto A Gucci-ház című filmben, hogyan próbál átlényegülni olasz pojácává, aki még otthon is az eltúlzott olasz akcentussal beszél. Persze, angolul. De ez az egész filmre igaz, az olaszok a rendezői elképzelés szerint egymás közt is angolul beszélnek, csak akcentussal. Azért vannak különbségek, akad, aki jól töri a nyelvet, és van ez a Leto-féle röhejeskedés.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy Paolo Gucci a filmben és a valóságban kopasz kis ember volt, illetve a filmben még potrohos kopasz is, Jared Leto viszont szakállas, hosszú hajú popsztár. És itt jön ez a hollywoodi érthetetlenség, amivel már a Trópusi viharban is elviccelődtek, hogy ahelyett, hogy az afro-amerikai őrmester szerepére egy fekete színészt kérnének föl, valaki átalakul lelkileg és testileg, barna kontaktlencsét tesz be, egész nap pörköli a bőrét, és akkor a néző elájul, hogy te jó ég, mekkorát játszik, hogy átalakult. Mintha Letóval is ezt mutatványt akarták volna eljátszatni: igaz, hogy sovány és hosszú hajú, de most egy kopasz kövéret fog eljátszani. Aztán nézheti az ember, hogy a kopasz paróka mindig ott gyűrődik, ahol nem kellene, és törhetjük a fejünket, hogy mi nézők, tényleg ennyire ostobák vagyunk, vagy csak el akarják hitetni velünk az ostobaságunkat.