Alexander Toradze

Amikor utoljára hallottam róla, arról volt szó, hogy szerencsére minden rendben van, csak az esti koncertet kell kihagyni. Még szép, hogy ki kellett hagynia, előző este épp csak befejezte Sosztakovics 2. zongoraversenyét Vancouverben, aztán valahogy ott maradt a széken. Rohantak vele a kórházba, de a jelek szerint nem csak arról volt szó, hogy "meglehetősen emlékezetesre" sikerült az előadás, hanem tényleg szívrohamot kapott a pódiumon. Ez április végén volt. Május elején meg a halálhírét közölték. 

Mikor először láttam, Prokofjevet játszott Kocsissal és a Nemzeti Filharmonikusokkal, szaladgáltak a rövid kis ujjai a billentyűkön, nagyon imponáló volt. Legalábbis nekem. Kocsis az első bonyolult futam után mintha azt mondta volna, szájról olvasva, hogy csal, talán eltüntetett néhány hangot a nagy zűrzavarban, de hiába kérdeztem rá, hogy mit mondtál, nem ismételte meg, annál sokkal nagyobb volt benne a zenész-szolidaritás, ez is inkább csak kicsúszott a száján. 

Akár csalt, akár félreértettem valamit, Alexander Toradze abszolút jelenség volt a zongora-világban, köpcös, derűs, próba után a Hiltonban ledobta az ingét a melegre való tekintettel, mintha valami meccset is nézett volna a tévében, mégiscsak vannak fontosabb dolgok, mint Prokofjev. Vagy hasonlóan fontosak. 

Valaha, 1977-ben második lett a Van Cliburn-versenyen, aztán ott maradt Amerikában, járta világot, tanított, játszotta az orosz repertoárt, nem volt elképzelhetetlen, hogy újra lássuk. Még csak hetvenéves volt.