Biztos valami védekezésféle, hogy az embernek először a hülyeségek jutnak eszébe. Meghalt Olivia Newton-John, és a legelső, ami beugrott, az Gyulai István, amikor a műkorcsolya-közvetítéskor azt mondta: nekem ide az van írva, hogy Olivia Newton-John énekel, de szerintem ez egy kislány.  

Amiben, egyébként, igaza volt.

A kislányság ellen egyébként maga Olivia Newton-John sokat küzdött, nem tudom, miért, mert elég sokat köszönhetett annak. Például a Grease-ben Sandy szerepét, ártatlan és szőke, és nagyon kék szemű. A hangja is olyan lágy, erősen vibráháháháháhál. Hát igen. Harmincéves. Még Travoltánál is hat évvel idősebb, pedig ő sem kifejezett tinédzser. Megcsinálták, filmmusical-klasszikus lett belőle.

Nem lehetett tudni, hogy ez most a karrierje szép zárása, vagy új kezdete, Olivia Newton-John akkor már végigénekelte a hetvenes éveket, sikeres volt, és biztos ő is tudta, hogy ez az ártatlan, szőke-kék állapot nem marad meg örökké. Egyébként a hang sem maradt, keményedett, szigorodott, elég meddő küzdelem kezdődött az idő ellen, aztán már a rák ellen, ami sokáig látszott megnyerhetőnek, aztán mégsem.

Néha arra gondolok, hogy talán volt neki egy titkos élete, ami nem látszott a mosoly és az ártatlan pillantások mögött. Hogy mást ne mondjak: a nagypapája Nobel-díjas fizikus volt, Max Born. De lehet, hogy a másik élet, ha volt is, nem tartozik ránk. Az ember megnézi a Grease-ből a megfelelő részletet, megpróbál riszálva lejönni a lépcsőn, ahogy ők, és örül, ha nem törte ki a bokáját.